Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 6. szám - Szécsi Gábor: Szóba zárt lélek: Gondolatok szó, kép, jelentés viszonyáról
124 tudnivalók átadása csak akkor válhatott eredményessé, ha az erre a célra használt nyelv kellőképpen emberközeli és színes volt ahhoz, hogy a még kizárólag a szóbeli hagyomá- nyozási formákat ismerő hallgatóság is megértse. S miután az írásbeliség előtti kultúrák tagjai még cselekvések, és nem ideák, alapelvek révén sajátították el a közösség élete szempontjából lényeges szokásokat, a szóban forgó nyelv befogadását is egyfajta „nyelvi rituálé” biztosította. 5 Ennek a rituális nyelvhasználati kultúrának az ősi nyomatait őrzik tehát nyelvünkben a lélek szavunk jelentésének mélyrétegei is. Egy olyan kultúráét, amely a kereszténység előtti magyarság ősi világképét, az élettel, elmúlással, halállal kapcsolatos természetes tudását jelenítette meg a mindennapi hagyományozás folyamatában. A szó jelentését ma is elevenen táplálják a népdalokban, balladákban, népmesékben feltáruló népi hitvilághoz kötődő lélekképzetek, amelyek a szó jelentésének finnugor gyökereiig vezetnek vissza bennünket. A lélek szó finnugor alapalakja : *lewl, ami *lël-nek hangzott, és jelentése ere- detileg ‘lélegzet, lehelet’ lehetett. Vagyis a szó ősi finnugor eredetű jelentésrétege még a test és a lélek megbonthatatlan egységére, az anyag élő jellegére épülő világkép hagyatéka a nyelvünkben. A lélegzés és az élet közötti összefüggés természetes tapasztalata táplál- ja, a felismerés, hogy a lélegzet megszűnése, a lélek testből való eltávozása a halál jele („kiadja a lelkét”, „kileheli a lelkét”, „kiszakad belőle a lélek”). A lelket mint életfunkciót jeleníti tehát meg ez az ősi képzet, amelynek a testtel való belső kapcsolatára utal az az írásbeliség előtt kultúrákban szórványosan előforduló hiedelem is, hogy a vérzéssel járó halál bekövetkeztekor a lélek a vérrel távozik a testből. A lélek-lélegzet képzet a szóbeli hagyományozáson alapuló kultúrák egységesítő, képies gondolkodásmódjának jele. Arra a korai görög gondolkodók világmagyarázataiban is tetten érhető hiedelemre utal, amely a lelket olyan éltető elemként jelenítette meg, amely csak finomsága révén különbözik a léte- zőket alkotó többi elemtől. Az ógörög atomista bölcs, Démokritosz például úgy vélekedett a lélekről, hogy a lélek voltaképpen a legfinomabb atom, amely összetartja és mozgatja a durvább testatomokat. Nincs tehát külön szerve, hanem a test egészében szóródik szét. A lélegzés pedig ilyen értelemben nem más, mint testünk lélekatomokkal való folyamatos feltöltése: lélekatomok beszívása, majd testünkből való kiszabadulása. Ehhez a test-lélek egységét megjelenítő jelentésréteghez kapcsolódik egy másik, a lélek fogalmát ősidők óta meghatározó képzet, amit a halott lelkére vonatkozó hiedelem táplál. Ezt a hiedelmet különböző korokban kialakult lélekképzetek tartják a mai napig életben, és magyarázatául szolgál számos, a halotti szokások rendjébe tartozó viselkedésmódnak, gesztusnak, cselekvésformának. Az árnyéklélek képzetén alapul például az a legtöbb európai kultúrában elterjedt hit is, hogy a lélek a halál beálltát követően egy ideig a holt- test közelében marad. És ez a képzet a kiapadhatatlan forrása a visszajáró halottól való ősi félelemnek is. Az ebben a képzetben rejlő megélt tartalmak, fájdalmak, rácsodálkozások, elborzadások magyarázhatják azt, hogy miként Európa más népeinél, úgy a magyarnál is a halál állt a mítoszalkotó, szellemteremtő hit középpontjában. Ahogy Szerb Antal a magyar irodalom történetéről írt könyvében olvashatjuk: „Az első nagy ősvilági borzalom, ami közvetlenül előtte feküdvén megindítja a primitív ember képzeletét, a holttest és a halál általában. Az istenek és démonok kezdetben holttestek voltak, élő és járó-kelő, bosszúálló és utódokat nemző halottak.” 6 Ám ebbe a halálközpontú mítoszalkotásba, véli Szerb Antal, „a vágykeltés is belejátszik” , mert az ősi hiedelemvilágban a halottból madár lesz, amely éppoly szaba- 5 Uo., 71. o. 6 Szerb A.: Magyar Irodalom Történet . Budapest, Magvető Kiadó, 1986, 50. o.
