Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 6. szám - Bacsa Gábor: Előzetes megjegyzések egy Benes-monográfiához
63 kiindulva meghatározni az egyed azonosságát és a természetesség kritériumait. Ez az integratív jelleg azonban, mely lehetetlenné teszi a nagyon is életszerű megilletődést a transzplantáció tényétől és részleteitől, vonzataitól – és egy másik szinten: a megjelenítésétől – a fentiekben a tudástól való elhatárolódás alapja lett. Attól függetlenül, hogy képes-e a tudás integrálni a borzongást is (egyes neurobiológiai, neuropszichológiai és pszichoanalitikai eredmények meg tudják ezt erősíteni, mások nem), érdemes megvizsgálni, hogy hol a festészet szerepe ebben a történetben, hogyan él a költői adottsággal, hogy az „elhalványult, színét vesztett képekben” „a természetet újra szólítva” „megigézzen és rabul ejtsen”, azaz hasson. Hiszen a művészt az tette művésszé, hogy a távolságot kihasználva úgy törekedett hitelre és relevanciára, hogy nem csak szemléletét, hanem a játék szükségszerű megörökítésével a tárgyi valóságot is gazdagította. A proto-tézis absztrakciót igényel, mely a benesi életmű alakító erejeként különösen intenzív és irányait tekintve is rendhagyó. Az elemeknek az erede- ti kontextustól és sajátos meghatározottságaiktól történő el-, majd egymásra vonatkoztatása sokban hasonlít a gyakran színtiszta absztrakcióként emlegetett zenére, melynek történéseit az ellenponttan és összhangzattan formalizálta. A zene mellé állítva jól láthatóvá válik Benes vonatkoztatásainak radikalitása, amennyiben életképességük és folytathatóságuk – a horizontálist és vertikálist egymásban kibontó, feloldó és vegyítő zenéhez hasonlóan – a dimenziószám növelésével fokozódik. A szintézis alapját képező absztrakció bizonyos értelem- ben alaktalanítás, jellegtelenné tétel, az egymásra vonatkoztatott elemek meg- fosztása finomságaiktól, részleteiktől (szólamuktól, felhangjaiktól) úgy, hogy egymás kiterjesztéseként, folytatásaként, folyományaként legyenek elgondolha- tók. Nyilvánvalóan nem valamiféle automatizmus, sokkal inkább kompozíciós és szeriális szerkesztési elvek határozzák meg az életmű alakulását, irányait, állo- másait, és nem egyetlen önhasonló függvényként kell elgondolni, mégis érdemes megemlíteni az összefüggést, az egyenes arányosságot, mely a fraktálalakzatok irregularitása, bonyolultsága és (tört) dimenziószámuk között áll fenn, hiszen ez a különböző platformok közti kapcsolatlétesítés egy lehetséges analogonja. Benes József életművében nem csak 1976 előtt volt relevanciája a „lappangó krízisnek”, a mindent trivialitássá alakító, s ekképp saját anyagcseréje elapadása, az érdektelenség felé haladó tudás ugyanis állandó fenyegetés az érzékenység számára. A krízis lappangó jellege azt jelenti, hogy szembesülni soha nem kel- lett vele. Sikerült elkerülni eszkalálódását, alighanem a jól megválasztott vagy pusztán a szándékosan nem csökkentett távolság okán, ahonnan tekintve a tárgyi valóságot fedő homály lehetővé tette, hogy az elemek, folyamatok, jelenségek egymásra vonatkozhassanak, és festőien tanulságos, megfontolásra érdemes összefüggéseket kibontakoztató játékuk létrejöjjön. A dimenzióváltások és a dimenziószám akart-akaratlan növelése révén nemcsak a jól ismert, névjeggyé vált motívumok, a fűzők, a varratok, a csövek, hanem a témák, a tájak, a figurák, valamint a műfajok, a technikák, a stílusok, korábbi saját képek és sorozatok, vala-
