Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 1. szám - Báthori Csaba: A vesztes igazsága

Fent, fent valék... alázuhantam; Elmúlhatok: megvan jutalmam;

Jelezve a siker...

Szép: akinek jut a dicső vég,

De azzal is köz a dicsőség,

Ki gondol, kezd, - ki mer.

Ülénk a bús sziget homokján,

S a vízre bámultunk... okolván Sokért a végzetet;

A túlpart...! tenger nyomta távol, Mit nem repül át, meg se Iából,

Ki főidre született.

Repülni...! hah...! teremts magadnak, Mit természet, sors megtagadtak!

S én - szárnyat alkoték;

A főid színét elhagyva lábam,

Győzelmi zaj hangzék utánam...- Hódítva volt a lég.

A szárny emelt, - vágytam s repültem, Lázas gyönyörtől részegültem,

Nem félve, látva bajt;

Fent a magasban, mind magasbban,

A főid fiát hogy béavassam A lég titkába majd.

De, - illetvén, mi illethetlen:

A büszke nap boszús-ijedten Kél, üldöz és nyilaz...

Szárnyam sivít, ízekre tágul,

S leválik... a tüzes sugártul Megolvadt a viasz!

... Vergődöm, - vívok szél- s dagállyal, De rajtam új kéj futkos által:

Mily fenség...! mily esés...! Hogy ezt felejtéssel takarja:

Tenger mélysége, ég haragja,

S vesztem: - mind-mind kevés!

A hullám a száraz felé tart,

S titkát fű-fával közli a part,

Énekli a madár;

Völgybe s oromra könnyen ér el,

S a szívbe szállván ingerével:

Tenyészt, mint napsugár.