Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 6. szám - Tolnai Ottó: 5 alkalmi kisesszé
50 nélkül, ugyanis nem volt idő gondolkodásra, ilyenkor kész elemeit veszi elő az ember, arról a kisprózájáról kezdtem mesélni, sőt el is játszottam, elő is adtam, amelyben írónk egy a körúton igyekvő, menet közben nadrágja korcán babráló férfira lesz figyelmes. „Ez az ember varr, állapítja meg. Nadrággombját varrja föl. Anélkül, hogy odapillantana… Komoran előrenéz…” Írónk nem sokáig bírja vele a tempót, a versenyfutást, de a kis jelenet leírásához azért még fűz egy rövidke megjegyzést, mondván, ez a figura egyszer majd biztosan varrótűgyárat alapít, repülőgépen száguld… Kosztolányi e különös megjegyzése annyira megragadta figyelmemet, hogy az elmúlt hosszú évek folyamán regisztrálni kezdtem a tű felbukkanásait, követni útját szövegeiben, úgy is mondhatnám, tűvé tettem miatta a tűt egész életművé- ben. Istenem, mennyivel más, mennyivel delejesebb egy ilyen tűvel teljes életmű! S amikor kiejtettük ezt a szót, delej, máris Kosztolányi egyik központi írói-költői kategóriájához érkeztünk. Akárha máris rezgő, szinte élő kék delejtűt tartanánk tenyerünkön. Az öreg pap című tárcanovellát szeretem például ún. tűs szövegei közül, mely- ben a vasárnapi mise előtt, az angol-búr háborút utánzó gyerekek viadalában, történetünk hősének elszakad új tavaszi ruhája, mire ő elpityeredik. Szigorú latin tanára, a tudós, öreg pap észreveszi pityergését, megkérdi, miért sír. Eltéptek , hebegi hősünk. A tudós, öreg pap leteremti, ám végül magával viszi. Nagy kulc s- csal nyitja ki a szűk cella ajtaját. „A vasrácsos ablakban virágcserepek álltak – írja. A falon csak feszület lógott meg egy Szűz Mária-kép.” Leveteti kabátját, hősünk azt hiszi, elkobozza mint bűnjelet, hogy átadhassa az igazgatónak. Leveti, átadja. „Ő átvette némán – írja, és innen idézzük tovább a szöveget. – Az ablak mellé ült. Ott kihúzott egy fiókot, abban hosszan-hosszan keresgélt. Föltette a pápaszemét. Tűt vett elő, cérnát, foldozófát. Nyálazta a cérnát. Bandzsítva trafálgatta vele a tű fokát. Végre befűzött, varrni kezdett. Varrta a kabátomat.” Itt mellesleg még meg kell jegyeznem azt, hogy eltéptek, meg azt, hogy foldozófa , csak Kosztolányi írhatta le, mind a két szó mintha megcsillanna az áttet- sző szövegben, de nem csillan meg, csak pontosít egy kicsit, de azt se nagyon, s ez a szavak irányában megnyilvánuló tapintat tényleg valami más térbe emel bennünket... Míg a tudós, öreg pap a magányos férfiak gyakorlatával varr, hősünk azon gon- dolkodik, mi is történt tulajdonképpen. Először is megdöbben, hogy a pap közösséget vállal vele, de most már idézzük ismét őt, mert itt egy új csavar lép működésbe, újra emelkedik egy szintet a kez- detben jelentéktelennek tűnő szöveg, olyannyira, hogy akár azt is mondhatnánk, Kosztolányi filozófiájának alapvető sorait olvassuk, engem legalábbis ez az út vezetett el azután, eltépettetésen, cérnán, tűn, a tű fokán, foldozófán keresztül, a transzcendenciához, szentekhez, angyalokhoz: „Másrészt vasárnap tilos varrni, gondolja. Ezt a napot pihenéssel, elmélkedéssel, Istennek tetsző cselekedettel kell megszentelni. Aki varr, az bűnt követ el. Azon tépelődtem, vajon nem jut-e bűne miatt a pokolba, az örök kárhozatba. Ma már tudom, hogy nem. Azóta ha szentekről, földi angyalokról hallok, mindig tűvel-cérnával képzelem el őket és foldozófával.”