Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 5. szám - Pomogáts Béla: Reformok szolgálatában: Makkai Sándorról
Pomogáts Béla Reformok szolgálatában- Makkai Sándorról A huszadik század első felének magyar gondolkodástörténetét és politikai eszméit vizsgálva, tapasztalataim szerint, egyféle leegyszerűsítő tendencia érvényesül. Nem csak a jobboldaliság és a baloldaliság értelmezésében tapasztalható ez, amely értelmezés különben, legalábbis a mai magyar politikai gyakorlatban, szinte elvesztette eredeti értelmét, az úgynevezett „jobboldal" ugyanis tulajdonképpen „baloldalinak" tekinthető megoldásokkal (így a bankok korlátozásával), az úgynevezett „baloldal" pedig hagyományos „jobboldali" programokkal (így a tőke védelmével) próbálkozik. Talán nem ezen a helyen kellene kifejteni mindennek a magyarázatát, most csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy véleményem szerint a hagyományos „jobboldali-baloldali" dichotómiánál talán gyümölcsözőbb lehet, ha az ideológiai térkép eszmetörténeti rajzolatát vesszük figyelembe. Ilyen módon különíteném el a konzervatív, a liberális és a szocialista stratégiákat, abban a meggyőződésben, hogy a konszenzuális demokráciával mind a három összefér, mi több, igen tágas átjárások nyílnak közöttük. Tehát a konzervatív gondolkodás összeegyeztethető a liberalizmussal (lásd például az angol konzervativizmust), a liberalizmus nem áll távol a szocializmus klasszikus (tehát nem marxista-leninista) eszményeitől, és csak a „széleken" elhelyezkedő tekintélyuralmi ideológiák, tehát egyfelől a kommunizmus, másfelől a fasizmus ideológiájának nem lehet helye abban a demokratikus konszenzusban, amely az európai és észak-amerikai társadalmak huszadik századi tapasztalatai szerint mégiscsak egy élhető egyéni és közösségi élet szellemi és morális kerete lehet. Az a fajta konzervativizmus, amely tudomásul veszi, mi több, stratégiájába beépíti az újkori szabadelvűség nézeteit és a demokratikus társadalom követelményeit, sohasem volt szokatlan a magyar történelem utóbbi évszázadaiban. Gondolok itt elsősorban Széchenyi Istvánra és Deák Ferencre, illetve a kiegyezést követő korszak legtöbb állami vezetőjére, és gondolok olyan két világháború közötti politikusokra, mint Bethlen István és Kállay Miklós, vagy éppen olyan kiváló (és lassan a feledés mélyére merülő) politikai gondolkodóra, mint Bibó István. És gondolok természetesen a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom olyan alkotó egyéniségeire, mint Bánffy Miklós, Reményik Sándor, Áprily Lajos, Tompa László - és természetesen Makkai Sándor, akinek politikai és irodalmi szerepvállalása, illetve szépirodalmi, publicisztikai és egyházvezetői munkássága igen szemléletesen példázza azt, hogy mit is jelent a konzervatív reform (vagy reformkonzervativizmus) eszmerendszere és közéleti tevékenysége. Ebben a tekintetben Makkai Sándor munkásságát el kell választani a konzervatív gondolkodás olyan képviselőitől, mint, hogy csupán erdélyi példára hivatkozzam, a közéletben Bethlen György, a Magyar Párt hosszú időn keresztül hivatalban lévő elnöke, és az erdélyi irodalom olyan, különben ugyancsak megbecsülést érdemlő konzervatív képviselőitől, mint Kristóf György és György Lajos, és olyan polgári liberálisok, illetve olyan népi radikálisok mellé kell állítani, mint egyfelől Kuncz Aladár és Molter Károly, másfelől Kós Károly és Tamási Áron. Valójában az a szellemi és, hogy így mondjam: „stratégiai" rokonság, amely a két világháború közötti erdélyi 101
