Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 5. szám - Kényszerleszállás?: Láng Gusztáv irodalomtörténésszel Szilágyi Domokosról – Fűzfa Balázs levélinterjúja
a romániai magyar kisebbség kilencvenéves története bőségesen szolgáltat példákat. Persze a kisebbségi költő hatása túlgyűrűzhet az országhatáron, s visszhangot verhet az anyaország irodalmában (sőt közéletében is), de ez a visszhang elhal az országhatáron. A Reményik-sor - „Hazát szülőföldre cserélt" - szép transzszilvanista jeligéje így fogalmazódik át veszteségérzetté.- A népiesség, a szürrealizmus árnyalt rétegzettsége felől tekintve Szilágyi költészete mindenképpen radikálisan más hangú (hangterjedelmű?), mint az őt megelőző magyar költészet. Nyilván nem véletlen verseiben az emlegetett Bartók-hagyomány tematikus-motivikus felelevenítése sem, amely egyúttal mindig magában hordoz megoldhatatlan kérdéseket is: mint például annak egyszerű költészettechnikai fölvetését, hogy egyáltalán miképpen lehetséges egymással ennyi szövegréteget vegyíteni? Maradhat-e így egyáltalán homogén a versegész, vagy már ezen a kérdésen is túl van Szilágyi, s éppen az volna a célja, hogy poétikai megoldást keressen ama felismerésének érzékeltetésére, hogy a nyelv már nem alkalmas a létezés differenciált mélyrétegeinek megragadására, csak akkor, ha megbontjuk alapstruktúráját, a mindennapok linearitásában gyökerező szintaktikai és szemantikai viszonyrendszereket?- A posztmodern és a posztmodernitás szavakkal, illetve fogalmakkal az a bajom, hogy korszakmeghatározó érvényük legalábbis kétséges. Az eszme- és művészettörténeti korszakokat utólag szokták elnevezni, mintegy elkülönítve őket a majdan megnevezendő jelentől. A magát posztmodemnek tekintő jelen aligha tudhatja magáról, hogy nem lépett-e át egy másik korszakba, mert ehhez tudnia kellene, hogy mi következik a posztmodern után. Szilágyi Domokosra vonatkoztatva: életműve kétségtelenül tartalmaz olyan kezdeményeket, melyeket a posztmodernitás előfutárának (vagy éppen megvalósításának) tekinthetünk. Én elsősorban a Garabonciás és A láz enciklopédiája című köteteket sorolnám ide. Bennük - de különösen A láz enciklopédiája ban - Szilágyi, nemzedékének elismert formaművésze, valósággal bűvészmutatvánnyá degradálja a verset. Degradálja, mert ritmus, rím, játékos vagy emelkedett szóképek tűzijátéka azt bizonyítja, hogy a költői szóval mindent és mindennek az ellenkezőjét is el lehet mondani. A költészet nagyszabású paródiája ez a két ciklus, a nyelv oly végletes költőiesítése, hogy ez végső depoetizálás lesz. E vonatkozásban Szilágyi Domokos valóban előfutára valamennyi „posztmodernnek". A költői nyelv kiüresedése azonban nem jelenti számára az eszmei és eszményi értékek megszűnését. Ennek bizonyságai a montázsvers későbbi változatai lírájában. Utolsó költeményei közül - mint kényszerű végpontot - hármat emelnék ki, e funkcionalitás gazdag és érett változatosságának szemléltetésére. Ezek: Héjjasfalva felé; Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből; Törpe ecloga. Mindhárom alkotás egyazon témakörbe tartozik, s ez a Radnóti költészetéből ismerős költőhalál. A magyar irodalomban Ady óta folyamatosan jelen lévő halál-téma változata ez, és sajátosságát a költői szereptudatnak és a múlandóságnak a szembesítése adja. Ez a szereptudat a Németh G. Béla által a „mandátumos költő önminősítésének" nevezett magatartás továbbstilizálása. Petőfi és Arany a nemzettől vélte elnyerni ezt a mandátumot, Ady a modernségtől, Babits az értékektől. A szereptudat tehát fokozatosan halad a reálistársadalmitól a transzcendens elvonatkoztatás felé. A halál ebben az összefüggésben nem (vagy nemcsak) egzisztenciális kérdés, hanem a szerep betölthetőségét vonja kétségbe. Camus szerint élni csak akkor érdemes, ha van, amiért meghalni is hajlandó az ember. Válaszolni tehát arra kell, hogy azért halt-e meg a költő, amiért élt, és azért élt-e, amiért meghalt. A Törpe ecloga „in memoriam"-vers, halottbúcsúztató, gyászdal, elégia. Klasszikus műfaj, híven Radnóti klasszicizmusához; a lírikus előd maga teremtette műfaját, a modern eclogát a címadás idézi. Benne a „törpe" jelzőt vélhetjük a „kötelező szerénység" ugyancsak klasszikus formulájának - a terjedelemre nem vonatkozhat, hiszen Szilágyi 70
