Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 5. szám - Füzi László: Elakadások: 3. rész
Olyan is van, amikor a világ történései munkára késztetik az embert, mert érzi, hogy a világnak szüksége van arra, amit éppen ő tud hozzátenni a történésekhez, pedig dehogy. S olyan is van, amikor ez a kapcsolódás megszűnik, s csupán a személyes hajlam, a kötelességtudat készteti munkára az embert. S van és lesz, biztosan lesz, amikor a kötelességtudat is eltűnik, s az ember visszavonhatatlanul kizáródik a világból. Azt már tudja, hogy milyen érzés reggelente kedv, életkedv nélkül felébredni. 4. A maga életében kétszer érezte meg a távlatokat. Először még gyerekként, a hatvanas években, akkor érezte azt, hogy majd elindulhat otthonról, mert a tanulás révén egy másik világba léphet majd be. írta már, a hatvanas évekre a hetvenes évek jöttek, s amikor végzett az egyetemen, már nem látta azt az új világot, amelyikbe gyerekként szeretett volna belelépni. Másodszor a rendszerváltás időszakában érezte meg a távlatokat, akkor gondolta úgy, hogy nemcsak az a régi világ tűnik el, amelyikben nem érezte jól magát, hanem a korábbi, az örök világok merev tagoltsága is, azt hitte, eltűnnek majd a kiszolgáltatottságok, az alárendeltségek, a kemény kényszerek. Nem tudja, miért gondolta ezt így, a politikai és gazdasági változásokból mindennek nem kellett volna következnie, ahogyan nem is következtek. A régi világot nyilván a kiszolgáltatottságok és az alárendeltségek érintették a legmélyebben, ezért szerette volna, ha ezek az újabb világból eltűnnek. Otthonról indulva bármelyik világba is került be, örök kívülálló maradt, nehezen oldódott fel bárhol is. Feltehetően ezért is kereste az irodalom világát, úgy gondolta, ebben a világban csak a művek, a gondolkodásmódok számítanak. Ma is így gondolja ezt. A két jelzett időszakon túl távlatokra csak a családi életen belül talált rá, az Ágival közösen megélt pillanatokban, gyermekeik születésekor, s akkor, ha velük, közösen fedeztek fel maguknak valamit. Az alárendelő társadalommal szembeállított mellérendelő társadalom elképzelésével a Németh Lászlóval való foglalkozása során találkozott, nyilvánvalóan a hetvenes években. Németh a harmincas évek első felében írta: „Egy nemzet életereje ezekből merít (mármint a kis csoportokból, közösségekből - F. L.), s a terv rendeltetése ezeket a kis csoportokat úgy fűzi össze, hogy minél kisebb legyen köztük a súrlódás. A mi társadalmunk, s úgy látszik, a szocialista és fasiszta is, alárendelő társadalom; az új politika a mellérendelésnek a művészete. "* Németh felvetése kapcsán utalnia kell arra, hogy gondolkodása, mint azt sokan megállapították, köztük Hanák Tibor is, az akaratnak szólt, a tudomány nem adott alá talajt, de most nem erről akar beszélni, s még csak nem is az alárendelő és mellérendelő társadalmakról, hanem arról, hogy a politikával kapcsolatos töredékekre, gondolatokra írók, gondolkodók írásaiban, tanulmányaiban talált rá politikai-politológiai ismeretei nem voltak, nem is nagyon lehettek, 25
