Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 4. szám - Bogdán László: Vaszilij Bogdanov: A színtelenség fövenyén: vers
Bogdán László Vaszilij Bogdanov: A színtelenség fövenyén í. Azt hittem eltűzhetek, még időben, ezért is vártam, míg a telihold felhőfoszlányok uszályába vész, és áradni kezd a mélységből kelő szürke homály. Sétapálcák kopognak. Névtelen árnyak lépnek ki a vízből. Nimfomán sellők testük megmutatják! De amikor kisiklanak a partra, akkor futni kell, bevárni őket igen veszélyes, hisz hideg ölük, (vagy forró lenne mégis, perzselő?) olyan tájékra csábít, honnan nincsen visszatérés! Végképpen ott marad, ki kerge vágyait űzve, fellegekben járva épp velük üzekedik, a színtelenség halszagú fövenyén, hol mindannyian egyedül vagyunk, fantáziánk rémképeitől már semmi meg nem menthet, delirálunk, fagylaltot sem nyalhatunk soha többé. 2 Én túlbecsültem képességeim, mire eszméltem, le kéne lépni, rájöttem már nem menekülhetek! Hova is mehetnék a vaksötétben? Rázott erőtlen, száraz zokogás, és sajnáltam magam. Mért így ér véget? Miért nem boldog véget ér, ha már be kell fejezni? Ennyi volt kimérve? - vigyorogtam. Viszolyogva tűrtem az árnyak sanda érintéseit, a sellők perverz-vad simogatását. Izgatni kezdett van-e clitorisuk? 73
