Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 4. szám - Füzi László: Elakadások: 2. rész
11. Tíz éve volt, mondjuk, tíz éve volt arra, hogy személyes találkozásokon, beszélgetések során, levelet váltva figyelhesse ezt a nagy költőt. Baka István ezerkilencszázkilencvenötben halt meg, ennek húsz éve már, így nemcsak azt tapasztalhatta meg, hogy az akár kéziratban olvasott vagy a szerző felolvasásában hallott vers miképpen véglegesedik az időben, de azt is, hogy miképpen válnak ezek a versek a tudományos elemzés tárgyává. Bár ő is írt tanulmányt Baka István költészetéről, annak az élményétől, ahogyan a versek megszólították, nem szakította el magát, s ma is sokszor kérdezi azt, amit Baka is kérdezett önmagától, hova tűnt az a negyven év körüli férfi Szeged utcáiról, s Baka verseit, verssorait is mondogatja magában. Pár, sokat mondogatott sort ideír: Legenda, hát lehullasz; SEBEBÓL VÉRZIK EL AZ ORSZÁG; Az asztalvégre húzódnék szerényen, / csak még ne küldj el innen, Istenem, / és bort is tégy elébem! Úgy legyen!; Mint házfalat a vadszőlő, befut / És összetart az emlékezetem; / Vagyok, mert voltam, s ennyi épp elég - / Akkor nyitom, ha becsukom a szemem; Ha kifelé lezárul minden út, / Itt legbelül lesz tágasabb a tér; Csak a szavak; jó volna lenni még talán; Én itt vagyok de hol vagy te Uram; Jöjj el hozzám, köd-peplumodban és / Krizantém-öllel, őszöm angyala!; Találkoztam, míg éltem, angyalokkal, / Nem eggyel, azt se mondhatnám, hogy sokkal, / De szárnyuk mára zúzmarás, hideg, - / Nem űznek el, de meg se védenek; országnak ország még hazának árnyék. Baka sokszor írt magáról, szinte mindig magáról írt, de ahhoz, hogy magáról írjon, szüksége volt alteregókra, erről többször beszélt is. Alteregókra azért volt szüksége, mert önmagát nem tartotta annyira fontosnak, hogy beszéljen magáról. Szerepverseiben közvetlen megfeleléseket találunk önmaga és a versek teremtett hősei között, s a Bakó Andrásról írt publicisztikai írásokban sem nehéz ráismernünk. Ezek egyikében írt így: „Hová tűnt az a negyven év körüli, enyhén pocakosodé, rendetlen szakái hí, zilált öltözetű férfi, aki - kezében lyukas reklámszatyorral - kulcscsomókat és kiflivégeket potyogtatva, a semmibe meredő tekintettel járja Szeged utcáit, buszok, villamosok elől az utolsó pillanatban félreugorva...?"* Sokszor kérdezi ezt ezeknek a soroknak az írója is. *Baka István: Hová tűntek a bolondok?, in: Publicisztikák, beszélgetések, Baka István művei, Szeged, 2006. A szöveget gondozta és az utószót írta: Bombitz Attila, 196. 12. Mostani szegedi útjaimmal is úgy vagyok, mint Kecskeméttel, az állandóságot keresem és őrzöm benne. Szegeden is minden átalakult. A város, az egyetem, a Tiszatáj, minden. Baka István meghalt, Lengyel András visszahúzódott a lakásába, az egyetemen és a városban írók nőttek fel, akik már elmentek a városból, s írók jöttek a városba, az egyetemet tömegek lepték el, a diákok érdeklődése már egészen más, mint amilyen az övüké volt, a valamikori könyvesboltokat már régen felszámolták, az újabbakba már nem térnek be, de Ilia tanár úrral őrzik az állandóságot. Ha megérkezem Szegedre, mondom, akkor mindig az egyetemre 35
