Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 4. szám - Buda Ferenc: A világ folytatása: Az ország köldökén

szer-egyszer járni benne. S ez az „egyszer-egyszer" lépten-nyomon bekövetkezhetett, még ha nem szántunk is külön időt a kirándulásra, hisz Örkényből hazafelé jövet nem mindegyik vonathoz kaptunk autóbusz-csatlakozást, a kövesút pedig

— a legelejét s a legvégét leszámítva - falutól faluig erdőben vezetett. Első telünkön különleges, korábban soha nem tapasztalt élményben volt részünk az erdő meg a nem mindennapi időjárás jóvoltából. A hirtelen jött, hatalmas havazásra következett egy váratlan enyhülés, majd arra még aznap éjszaka egy roppant erős lehűlés. A kora délutáni órákban félig-meddig folyóssá vált hótömeg ráfagyott a fák ágaira, ezt tetézte még a párás, fagyos levegőből kicsapódott zúzmara, s a rájuk nehezedő jégpáncél egyre növekvő súlya alatt az ágak elkezdtek töredezni. Előbb csak a vékonyabbak, majd a vastagabbak, főleg a lazább szövetű puhafáké, végül a tölgyeké is. Egy-egy visszhangzó csattanás hallatszott eleinte innen-onnan az erdő felől. „Ugyan mi lehet ez? - találgattuk. - Ki az, aki ilyenkor, ilyen időben kimegy vadászni?" A fagy fokozatos erősödtével a fel-felcsattanó dörrenések is egyre hangosabbá s gyakoribbá váltak, már-már olyan volt az egész, mintha egy nem is túlságosan távoli tűzharc fenyegető hangjai ostromolták volna a dobhártyánkat. Virradatra végül elcsendesedett ez a szokatlan, riasztó zenebona, s a kövesúton az erdőig kiballagva szemügyre vehettük, mit hagyott maga után: mintha csak égiháború söpört volna végig a tájon, földig leszakadt ágak tömkelegétől vált járhatatlanná az erdő alja keresztül-kasul mindenfelé, az út menti jegenyenyárak fölfelé törő ágai pedig körös-körül ívben széthajolva: jéggé dermedt szökőkút képét mutatta valamennyi. Gyönyörű s megdöbbentő volt a látvány, sokmilliós a kár. Az erdő azonban begyógyította a maga sebeit, s ősz beálltáig azok a jegenyefák is újból kiegyenesedtek.

Itt jegyezném meg némi álszerénységgel: a vacsi erdő korántsem általam került először kapcsolatba az irodalommal. Még csak nem is a velem egyazon esztendőben Pusztavacson született - ám sajnos, jó pár éve már elhunyt - Parancs János költő pályatársam révén. Hanem a testi valóját tekintve úgyszintén néhai, ám művei által már régtől fogva halhatatlan Katona József uram jóvoltából, aki városi főügyész korában (úgy hírlik: talán nem is mindig a maga jókedvéből, inkább csak a tisztjével járó illendőségből) ki-kijárt ide Kecskemétről hivatalbeli kollégák társaságában az őszi vadászat s az újbor évadján az életét múlatni.

Tanári-tanítói tevékenységünk túlterjedt az iskolaköteles korú gyermekhad pallérozásán, a hét bizonyos napjain (pontosabban: estéin) felnőtteket is oktattunk. Néhányuknál munkaköri feltétel volt a nyolc általános elvégzése, mások pedig, például a közeli laktanyában sorkatonai szolgálatukat töltő fiatalok- valószínűleg némi parancsnoki rábeszélés hatására - a leszerelésig hátralévő idő értelmesebb kihasználása végett ragadták meg a kínálkozó alkalmat. Többletmunkát jelentett ez számunkra, de csináltuk zúgolódás nélkül, s nem csupán azért a csekély túlórapénzért: némi változatosságot hozott mindennapjainkba, hogy ezekkel a meglett korú tanítványokkal másféle kapcsolatot lehetett kialakítani, mint a gyerekekkel. Tanév végén vizsga keretében adtak számot év közben megszerzett, igencsak változatos szintű tudásukról. Ennek során elhangzott egy-két, hogy is mondjam csak, figyelemre méltó felelet. Például: „Mi az, ami a gerincesek hátán végighúzódik?" - teszi föl a rávezető, s egyúttal mentő kérdést

20