Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 4. szám - Buda Ferenc: A világ folytatása: Az ország köldökén

várakozás után - ami akkoriban nem számított igazán hosszúnak, főleg egy hoz­zám hasonló „rovott múltú" szerző esetében - végre napvilágot láthatott. Többszörösen késleltetett pályakezdésemnek e fontos állomásához elérkezvén, ha futólag netán eszembe villant is, de túl sokáig aligha tépelődtem afelől, hogy Petőfi ennyi idős korában már minden művét megírta, sőt porhüvelye is a föld alatt pihent. Egyszerűen csak örvendtem annak, hogy végre van már egy saját könyvem, aminek egyedül magam vagyok a szerzője. S annak is, hogy dicső elő- dömtől-elődeimtől eltérően én még élek. Nem minthogyha lenéztek volna annak előtte, ám a könyv megjelenése után még a kollégáim szemében is mintha nőttem volna valamelyest. Persze lehet, hogy csupán én képzeltem effélét róluk - vagy magamról. Némi elégtétellel töltött el az is, hogy Apám, aki az én megátalkodott költői tevékenységemre - Anyámmal ellentétben - kezdettől fogva kétellyel tekintett, e legelső könyvem kézbevételekor már odáig jutott az elismerésben, hogy rábólintva kijelentette: „Na, ez azért már valami." Kötetemnek jó visszhangja támadt. (Igen: akkoriban a verseskötetek - még az elsők is - országos visszhangot keltettek.) Sorban jelentek meg a többnyire elismerő kritikák, recenziók róla. A legfrissebb, leggyorsabb Nádor Tamásé volt: szemfüles módon ő még megjelenés előtt, a levonatból olvasta el a kötetet, s annak megjelenésével egyidejűleg tette közzé méltatását az Új írás ban. Ám a töb­bieké is - Borbély Sándoré a Jelenkorban, Imre Kataliné A Könyvben, Juhász Béláé az Alföldben, Kaposi Mártoné a Tiszatájban, G. Szabó Lászlóé a Népszavában, Bényei Józsefé a Napjainkban, Horgas Béláé a Kortársban, Ladányi Mihályé az Élet és Irodalomban s Kiss Ferencé a Kritikában - napvilágot láttak még annak az évnek a végén vagy a következő esztendő első harmadában. (Nemrég tudtam meg, hogy 25 éve elhunyt barátom és költőtársam, Ratkó József elismerő recenziója úgyszintén az elsők között látott napvilágot a Szabolcs-Szatmár megyei napilap, a Kelet-Magyarország művelődési rovatában, mégpedig épp november harmadi­kén, a születésem napján. Személyesen akkor még nem találkoztunk.) Itt emlékezem meg arról, hogy ekkortájt, vagyis fél évszázada kaptam Szegedről a legelső levelet Ilia Mihálytól is. Verseskötetem híre nyomán hamarosan elkezdtek hívogatni író-olvasó találko­zókra. Az első ilyen meghívás Ceglédre szólt. A város irodalomkedvelő értelmi­ségi társasága nevében Zoltán Zoltán írta a meghívó levelet, őrajta kívül a már rég elhunyt Maczelka Tivadar nevét és alakját őrizte meg az emlékezetem. Hozzájuk aztán később is vissza-visszatértem, hol egymagám, hol pedig másokkal, például Ratkó Jóskával, Berda Józseffel együtt. (Berda egyébként évekig szinte hazajárt Ceglédre, utóbb még egy jó kis kocsmát is elneveztek róla, kár, hogy az emlí­tett társaság szétszéledése, s részint kihalta után Cegléden az a fajta irodalmi élet a Berda-kocsmával együtt elsüllyedt a múlt idő mély homokjában.) Hívtak aztán időközben máshová is, hol erre, hol arra, Szolnoktól Miskolcig, Pesttől Nyíregyházáig, s ha egy mód volt rá, örömmel tettem eleget e meghívásoknak. Mi tagadás: öntudatomat, már-már hiúságomat táplálta, hogy sok helyütt szá­mon tartanak, s hamarosan sikerült felülkerekednem a nyilvánosság színe előtti korábbi lámpalázas állapotomon is. (Ebben persze sokat segített a gyermekek közti mindennapos nyilvánosság is.) Meg kell említenem, hogy igazgatóm soha 14

Next

/
Thumbnails
Contents