Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 4. szám - Buda Ferenc: A világ folytatása: Az ország köldökén

iskolaigazgatót. „Ott van ni - intett a templomparkot megkerülő utcán jobb felé - az iskolában". Ebből kiviláglott, hogy a pusztavacsi iskola több helyütt működik a faluban. (Utóbb azt is megtudtuk, hogy kissé odébb, a templomon túl még egy tanterem található, a Rákóczi telep elnevezésű külsőségen pedig - amit egyébként mindenki csak a „Bucka" néven emlegetett - még egy kis fiókiskola is működik. Mindez arra engedett következtetni, hogy a vacsiak eléggé szanaszét laknak ott a környéken, másrészt pedig, hál'istennek, nincsenek gyerek híján.) Beóvakodván a megmutatott szükségtanterem ajtaján, egy nyúlánk, valaha szőke, de már őszülő hajú, jó negyvenes forma férfiút pillantottunk meg, aki egy szál fehér atlétatrikóban verejtékezve épp a padokat rakosgatta. „Jó napot kívánok, az igazgató urat keressük." „Én vagyok az, milyen ügyben keresnek?" Bemutatkozunk. O is közli a nevét: „Páll József". Elmondom neki, hogy a járástól küldtek, itt szeretnék tanítani, s az esetleges további faggatózást vagy puhatolózást megelőzve azonnal, egy szuszra tudtára adom börtönviselt múltamat is. Ez utóbbi hírre az imént még szürkén figyelő tekintete világoskék színre vált, elmosolyodik, majd derűsen, s immár tegezőleg, így szól hozzám: „Na, akkor a legjobb helyen kopogtatsz, mert én meg nevelőtiszt voltam." Pillanatnyi csend után oldódik a hangulat, s egykettőre tisztázódik az is, hogy kinek hol volt a korábbi „szolgálati helye": az enyém Allampusztán, az övé meg a rabokat foglalkoztató csolnoki szénbányában, tehát odabent nem sodort bennünket egymás közelébe a sors. A későbbiek során kiderült, hogy Debrecenhez viszont közös szálak fűznek bennünket: jómagam, ugye, önhibámon kívül beleszülettem a debreceniségbe (hogy vajon belenőttem-é, az más kérdés), ő pedig ott végezte az akkortájt középfokú tanítóképzőt még a háború előtt. Elvileg akár találkozhattunk is, ámbár aligha valószínű, hogy egyazon helyszínen ugyanabban az időben megfordultunk: akkoriban én még igencsak aprócska legény voltam. Egy-egy különleges debreceni figura viszont fel-felidéző- dött későbbi beszélgetéseink során, például Sonkoly István hegedűtanár úré, akit én csupán láttam valaha olykor a Vár utcai Zenede környékén bandukolni, Páll Jóska viszont képzősként a tanítványai közé tartozott, s elmesélte, miként figurázták ki telente, a sütőtökszezon idején. Sonkoly tanár úr ugyanis fölöttébb kedvelte ezt a kiváló csemegét, olyannyira, hogy a piacról hazatérőben nem állhatta meg, hogy a kabátgallérja mögé rejtett hatalmas, háromszögűre vágott, gőzölgő tökbe titkon, még az utcán bele-bele ne faljon. Csakhogy a csibész kölykök egy-egy utcasarkon vagy kapubejáróban sorra elbújva harsányan rá-ráüvöltöttek: „Pista, tököt eszel?!" - mire szegény feje, akár egy rajtakapott gyerek, riadtan visszadugta a tököt mélyen a kabátja öblébe, úgyhogy mire hazáig ért, csupa sárga lett mindene a nagykabát alatt.

Szóval: ez volt a mi két esztendeig tartó pusztavacsi lakozásunk kezdete - alig másfél ujjnyira az ország köldöke alatt. Hogy mi módon tapintottuk ki a falu köldök közeli helyzetét, arról majd alább, a maga helyén számolok be. Itt még a történet elején tartunk.

Mindenekelőtt a magunk konkrét helyzetét kellett egyenesbe hoznunk. Ennek egyik fele hivatalosan már rendben volt: tanítani fogok az iskola felső tagozatában, mégpedig - egyelőre, míg a több mint hat éve félbeszakadt egyetemi tanulmányaimat levelezőn be nem fejezem - képesítés nélküli nevelőként. „Megkapod

6