Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 3. szám - Lengyel András: "… azonos rámpán Sziszüphosszal": Ideiglenes portré a 60 éves Füzi Lászlóról

lág felé, amely a soron lévő feladat teljesítéséhez éppen szükséges. Munkája így a szükséges lehetetlenség mindennapi megkísértése, mondhatnánk: penzumszerű bűvészmutatvány. Igazán jól csak keveseknek sikerülhet, de muszáj csinálni.

Hogy ez a kentaur-lét visszahat a szerkesztő személyére, sőt a klasszikus szerkesztői szerepre is, aligha kétséges. Megváltozik a személyiség és megváltozik tudásszerkezete. De a dolog nem választás kérdése. Vagy így, vagy... S e helyzetnek bizonyos előnyei is vannak. A mai szerkesztő a rábízott intézmény megtartója, több, mint szerkesztő, ha közben tudja is, örökösen vesztésre áll. Csak az eszmények alatt lehet teljesíteni. De teljesíteni kell.

S feladatát, tegyük gyorsan hozzá, még a „vidékiség" is specifikálja. Egyszerre kell a magyar szellemi élet egészére figyelő irodalmi folyóiratot csinálni - s kell a hely, a lokalitás valóságos és legitim igényeinek kielégítését elvégezni. Márpedig a lokalitás szellemi organizátorának, „húzó" intézményének lenni egy olyan városban, mint Kecskemét, nem kicsi, s nem egyszerű dolog. Ennek a helyzetnek a velejárója, hogy ma például a Forrásra s irányítójára, a főszerkesztőre épül a kecskeméti művészeti intézmények laza konglomerátumát alkotó Kecskeméti Kortárs Művészeti Műhelyek is. E szerepnek tehát egy „hagyományos" folyóiraton túlmutató súlya és jelentősége van. Talán nem túlzás azt állítani, nem kis részben az egész város művészeti magaskultúrája áll vagy bukik rajta. (A fővárosi szerkesztőket ez a kettősség, a központi helyzet, a nagy méretek és a differenciált intézményi struktúra következtében nem terheli. Nekik elegendő magukkal, „az" irodalommal foglalkozni, mindjárt minden funkciójukat teljesítik.) Itt összecsúsznak a feladatok.

A lapnak otthont adó város, Kecskemét, amely a Forrás arcélét akaratlanul is, puszta történeti létével is alakítja, megvallhatom, számomra mindig szimpatikus volt. Általában kultúra iránt érzékeny és „elkötelezett" vezetői voltak, a városvezetés minősége többnyire jótékony kontrasztot jelentett sok más város vezetéséhez képest. Máig emlékezetes például számomra, hogy hajdani nevezetes megyei elnöke - helyben nagyhatalmú ember - előttem könyvtárával s a neki dedikált példányokkal dicsekedett, nem hatalmával - várospolitikusként is kultúrember volt. S bár sokan nem is tudják, e típus léte a magyar kultúra szempontjából kulcskérdés. Füzinek tehát jó hátországa van, van egy helyi közösség, amelyre építhet, egy város, ahol megvetheti lábát. De Kecskeméten azért, tudjuk, a jó adottságok ellenére is, sok minden nincs meg, ami az értelmiségi lét ideális tartozéka volna. Egyetemi bölcsészkar híján például szűkös a helyi bölcsészértelmiségi választék, nincs mindenre külön intézmény, amire kellene, s ami intézmény van, többnyire annak is hiányzik versenyre serkentő alternatívája. A hiányok katalógusa folytatható lenne. S ezen az adottságon nem javít az sem, hogy az ilyesféle strukturális hiány - mutatis mutandis - Budapest kivételével valamennyi magyar „vidéki" városra jellemző. A Kecskemétnél nagyobb s jobb adottságú „egyetemi" városokra is. De e hiányok nem végzetesek. Ami hiányzik az adottságokból, azt Kecskeméten is, máshol is plusz erőfeszítéssel, egyéni - megfontoltan mondom ki a szót - hősiességgel pótolni lehet. S ha a megfelelő színvonal biztosítása nem is puszta automatizmus eredménye, komoly munkával elérhető. A feladat megtalálja a maga emberét. A helyi kultúra vezetőinek, így a

36