Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 3. szám - Füzi László: Elakadások: 1. rész

szervái tás évére. Sokan voltak akkor is, a sok komoly felnőtt között két gyermek, Zsófi nyolc-kilencéves volt akkor, Ági lányuk hat.

Csöndben, minden pisszenés nélkül hallgatták a verseket, felolvasásokat, és büszkén néztek az apjukra. Ezt a képet is őrzi magában, de tudja, hogy az egyik fiókban maga a lányok tekintetét megörökítő fénykép is ott lapul.

A kép képeket hív elő, sok képet.

Hiába írta korábban, hogy eltűntek annak az évtizednek a történései, nem, nem tűntek el, megvan minden kép, minden pillanat, hozzájuk kötődve pedig sorakoznak a történések.

A családról, a gyerekekről, a munkájáról, találkozásokról, estekről, beszélgetésekről sorakoznak a képek.

De mintha mégis mélyebbről kellene előhoznia magában az ekkori történéseket, mint a korábbiakat.

Lehet, hogy az egymásra torlódó emlékek oltják ki egymást. Azt gondolja, hogy az ő életében, s nyilván nemzedéktársai életében, több esemény történt, mint mondjuk a nagyszülei életében, de a történéseket nem biztos, hogy ugyanazzal a mélységgel élték meg ők, mint a példaként említett nagyszülei.

Ez sem pontos így. O maga mélyen megélte a történéseket, azok feldolgozására azonban nyilvánvalóan kevesebb ideje volt, mint amennyi a nagyszüleinek volt a velük történtek feldolgozására.

13.

Szívesen írnék a lányainkról, mondja, arról, amikor még aprók voltak, ahogyan szívesen írnék majd Petiről is, amikor az időben az ő aprógyermek-voltához eljutok majd - de nem tudom, hogy nem lépném-e át ezzel azt a határt, amelyet ebben a könyvben a magánélet és a közélet közé húztam.

Nem a magánélet és a közélet közé húzta a határt, hanem a magánélet és a világ közé, mondja.

Azt mondom, nem emlékezni nehéz, hanem írni minderről. írás közben, ha az a magánélet felszínét megérinti, hihetetlen feszültségeket kell legyőznöm, hogy akár egyetlen sorral is előbbre juthassak, mondom.

Hirtelen döntés eredményeként szinte automatikus írással írom le a feltoluló emlékképeket.

Látom Zsófit, amint egri, kollégiumi-portási szobánkban azonnal megmutatja a falon „Ady bácsi" fényképét, azt is látom, ahogy első születésnapján ugyanebben a szobában a leterített hokedliba kapaszkodik, de áll büszkén a tortája mellett.

Látom azt is, ahogy a Népkertben a virágok között ülő kislányunkat lefényképeztem. Az akkor készült képet már régen láttam, de tudom, az a kép máig nem fakult ki, mondom.

Látom, a képet is látom, s azt a pillanatot is, amelyikben a kép készült, amikor Szegeden, a Somogyi Könyvtár előtti térben, Ágival közös, kedves terünkben Dömötör Mihály a lányunkat lefényképezte.

18