Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 2. szám - Biernaczky Szilárd: Az afrikai irodalom új csillaga ismét igbo földről érkezett
Talán magukról az igbokról még annyit előzetesen, ma Nigéria öt tartományában (központi terület: Anambra State, Nsukka egyetemi várossal) élnek más etnikai csoportokkal szomszédságban. Büszkék demokratikus tradíciókra, mivel náluk hagyományosan nem jöttek létre erős központosított törzsi királyságok (mondjuk, mint például a jorubáknál), hanem mindig halmazszerűen egymásba fonódó falusi közösségeket formáltak falufőnökökkel (Lord Lugard szerint: warrant chiefs) az élükön. Az annak idején nagy port felverő régészeti kutatási eredmények (1970 táján) szerint vélhetően már Kr. e. 4500 (de biztosan 2500) évvel a mai vidékükön éltek. A Nri-Awka-Orlu települések népének maradványait (a bronzművességet is jól ismerték) a 9-10. századba helyezik. És ehhez az ásatag kultúrához kötik a szájhagyományokat, a Nri és Aguleri klánok szerint ugyanis az első királyt, Erit nem más, mint Chukwu, az égi isten küldte a földre, akitől ők magukat származtatják. A Nri királyságot, amelynek létét és az igbok 9. századig visszanyúló hegemóniáját az ásatások is igazolják, hitük szerint 948-ban az első eza nri (Nri királya), Ifikuánim alapítja meg. Portugál, holland, végül brit gyarmatosítok lepték el vidéküket, s folyt a természetes, meg persze az emberkereskedelem, míg csak tíz évvel Equiano halála után, tehát 1807-ben be nem tiltották a rabszolga-kereskedést, amelyért írásaiban természetesen az igbo irodalom eme őse is szót emelt. A brit uralom 1960-ig eltartó, hosszú korszaka aztán megpecsételte a terület sorsát, hatása lényegében máig sem múlt el. De ez már egy külön történet... S íme, alighogy harmincéves elmúlt, mondhatnánk, világirodalmi fegyverzetben tört/ tör az élre a nagy elődök utóda, Equiano, vagy még inkább Achebe szellemi társa, az 1977- ben született Chimamanda Ngozi Adichie. Az írónő Enuguban született, Nsukkában nőtt fel. Nagyszüleit nem ismerte, megölték őket a biafrai háborúban. Apja mára immár nyugdíjas statisztikaprofesszor, anyja az egyetemen irodavezető. Orvosnak, gyógyszerésznek tanult, de másfél év után otthagyta az egyetemet, majd tizenkilenc évesen nővére után utazva az USA-ba költözött. Bölcsésztermészetű szakokat, kommunikációt, politológiát hallgatott különféle egyetemeken, és eközben kezdett írni, miközben kreatív írásból MA fokozatot szerzett. Utóbb tanítani is kezdett (az USA-ban és Nigériában is). Díjnyertes novellák sora után adja ki első kötetméretű művét, a Purple Hibiscus (Bíborszínű mályva, 2003) című regényét, amellyel elnyeri a Nemzetközösségi írók Díját elsőregényes kategóriában. E prózai alkotás a felszabadult Nigériába vezet, és egy széthulló igbo család életét mutatja be drámai színekkel. Mindemellett ez a regény máris elemzések tárgya lett, mégpedig az ún. nigériai, vagy még inkább az igbo angol nyelv (igboizált angol) létének, alakulásának tekintetében. Ennek a kérdéskörnek a háttere igen sajátos, hiszen a felszabadult afrikai országokban szinte mindenhol kétkérdés az irodalmak számára: afrikai nyelveken írjanak-e az alkotók vagy a volt gyarmatosítók nyelvén? Az írók jó része Nigériában (is) az angolt választja, hiszen a világirodalomba vezető azonnali út nyilván nem adható fel (már csak azért sem, mert az afrikai közösségekben kicsi még az olvasóközönség!). Viszont ezt azzal kívánják „ki- vagy betölteni", az angolt magukévá tenni, hogy egyfajta sajátos angolságot igyekeznek megteremteni. Anyanyelvi szavakkal, mondatokkal, helyi, városi jassznyelvvel, szlenggel, ún. nigerianizmusokkal, illetve pidginre emlékeztető és a helyi angol köznyelvből vett stílusformákkal kísérleteznek. Az egyik megoldás tehát: eredeti nyelvi elemekkel telíteni az angol prózai szöveget. Nos, Adichie első regényéből máris több száz igbóból vett kifejezést gyűjtöttek csokorba a regény elemzői. Az írónő második nagysikerű könyve esetében, amelyet immár magyarul is kézbe vehetünk, viszont az olvasó nem érzékeli ezt a nyelvi-stilisztikai technikát. Jól olvasható 127
