Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 2. szám - Kintende, Maliza Mwina: Utópia

tásoktól s a tóra vetette pillantását, melynek csillogó repedései bepárásították szemét. Lecsukta szemhéját, ami szabad utat engedett a Tanganyikával, az óce- ánnyi víztömeggel szemben nyomorúságosnak tetsző könnycseppeknek.

Elernyedve dőlt neki a göcsörtös fának, s érezte, ahogy az utolsó néhány nap teljes súlyával nehezedik a vállára.

Á! Bárcsak beleroskadhatna végre a halálba vagy egy tudat nélküli álomba ez után a két átvirrasztott éjszaka után! A fegyverek szüntelen ropogása közben (proto-prototo-protototo), még a menekülttábor előtt, és milyen hosszú menetelés után! Hogyan is tudna elszunnyadni, mikor hasa felfúvódott, morog, és még csak egy felszabadító fingással sem lehet könnyíteni rajta. Tessék, ide vezet a külföldi táplálék fogyasztása, melyet irgalmas fehér kezek dobálnak nagylelkűen a bádogedényeitekbe a táborban. A szájnak ismeretlen ételek, melyeket elnyelnek a csikorgó fogak és az elviselhetetlen farkaséhség miatt a torokba felkúszott hálás gyomrok.

Napok teltek el éhezéssel, meneteléssel, sajgott már a lábuk a megváltást jelentő menekülttábor felé vezető úton.

Mwinzio3 gyomra feldagad a mutobo alatt; a belső szervek lázadoznak, a belek vonaglani kezdenek, a gyomor morog, s egymást követő hullámokban felfúvódik, mint a fodrozódó Tanganyika, mely szédítő völgyeket váj ki, s zilált tolldí- szekhez hasonlatos vízfalakként emelkedik fel: ébredezik már a keleti szél.

Mwinziónak úgy tűnik, mintha ez a lázadás, a tó felfordulása eluralná a partot, elnyelné a síkságot, s mintha ostrom alá venné Kyansokót, a hegyet, melynek füve hullámzik, az emberi ipart túlélő néhány fája pedig jobbra-balra hánykolódik, megdöbbenve, megrészegedve ettől a hirtelen idegenné vált földtől. Részeg vagy dühös talán?

Mwinzio érzi ülepe alatt, ahogy a föld felemelkedik, lesüllyed, felfúvódik s kiürül. Úgy érzi, mintha egy szakadék mélyére esne, csuklik egyet, zihál és nyöszörög, mint egy vajúdó asszony.

Felette, körülötte és még távolabb a fák egymásnak ütköznek, összeölelkeznek, összekeveredett ágaikat pedig vállukra vetik. Ahogy ott lent, a hullámzó síkságon, a hirtelen viharba boruló földön időtlen idők óta történik, most is váratlanul, szinte a semmiből, a másik oldalról érkeznek a háborúhoz felfegyverzett, támoly- gó katonák, akiket elszédít a természet e hatalmas zűrzavara. Bizonytalanul tétováznak. Merre is kell nekik menniük: északra vagy délre?

Miközben a föld hirtelen kiöklendezi dühét, s remegő ráncokba gyűri a szörnyű armadát taszigáló bőrét, kibogozhatatlan csomóba dőlnek a katonák: összevissza, fejjel lefelé keverednek a lábak és a karok, az egyenruháik és a zászlóik pedig szem formájú, méregzöld, khaki-sivatag színű, leopárdmintás vidékké mosódnak össze. Bárgyún néznek, nem tudják, miért is vannak itt.

Aztán lassan ebből a kék-fehér-piros, csillagos kék-piros, fehérrel körülvett piros, zöldbe ágyazott földgömb, sarlós vörös, fehér-sárga, fehér juharfa, sárga meg fekete, és szivárványszínű festékből... egy fej bukkan elő, a karok tartják az

3 Mwinzio: személynév, melynek jelentése „nagybácsi".

68