Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 2. szám - Frobenius, Leo: Gasszire lantja

Adolf Ellegard Jensen) által összeállított füzetben szerepel a szöveg. De több mint üzenetértékű Germain Dieterlen könyvének (1992) „hallgatása", amelyben egy száz évvel később rögzített szöveget (Véréré változat) tesz közzé, benne összegyűjti és függelékben közreadja az összes, franciák által készített (korábbi vagy korabeli) szóbeli forrásgyűjtést az ősi Ghána, vagyis a szoninkék 8-11. században létezett államára vonatkozóan, azonban Frobenius szövegéről nem vesz tudomást. De a szenegáli és a frankofóniához kötődő, kiváló tudós, Abdoulaye Bathily (1975, 1989) is csak a bibliográfiáiban hagy helyet a Gasszire lantja létezésének, elemzésére nem kerít sort.

Hadd tegyük ehhez az ellentmondásos képhez hozzá (ezúttal a pozitív oldalon) még azt is, a Gasszire lantja, lévén hogy benne a griot, az énekmondó, sőt, a költő sorsának sajátos emblematikus megfogalmazása érhető tetten, jelentős hatást tett Ezra Pound költészetére (lásd: The Pisan Cantos, 1948). Sőt, afféle „világ-kulturális" nyomdokokon haladva, Eliot és Pound csatornáin át még a posztmodern költő, Robert Duncan poéziséig is eljutott.

Az ősi Ghánára, mint az első szubszaharai (vagyis fekete afrikai) királyságra, birodalomra irányuló felfokozott érdeklődés, sokrétű vizsgálatok - összefüggésben a Szaharától délre élő népek oly erőteljesen megnyilvánuló történelmi azonosságkeresésével - elsősorban tehát historiográfiai szempon- túak. Miközben, megítélésünk szerint, a Gasszire lantját elsősorban, mint egy csodálatosan szép, folklóresztétikai szempontok szerint is kiemelkedő értékű népköltészeti alkotást kell(ene) számba vennünk. Hiszen benne a fiait a lant megszólaltatásáért feláldozó főhős nem királlyá emelkedik atyja örökében, hanem a nép történetének megéneklője, históriás énekese lesz. Olyan énekek előadója, megőrzője, akinek eldalolt történetei örök időkre fennmaradnak (a város, a nép, a királyság pusztulása utánig is évezredeken át). Alakjában, illetve a történetben magában tehát a múltat a jövőnek közvetítő, mondhatni egyetemes érvényű, költő, költőiség, költői hivatás szimbolikus megjelenítése érhető tetten.

Más kérdés, hogy persze ezekben az énekekben nem a modern korok adatot adatra halmozó, okságokat kereső történészek számára terem babér, hanem egy olyan, az akkori világból leszűrhető történelmi tapasztalat fogalmazódik meg benne, amely a népek, városok, birodalmak folyamatos, ciklikusan bekövetkező felemelkedését és eltűnését tükrözi vissza a maga történelmi benyomásokat sugalmazó, de nem-történelmi eseménysort megfogalmazó stílusában. Szubhistorikus (paraszti?, ezúttal egyszerűen csak „tradicionális") történelemszemléletről van itt szó, mondaná, ha még közöttük volna, Katona Imre tanár úr az ELTE Folklore Tanszékéről.

De visszatérve a szöveg felemás fogadtatására, francia oldalról fogalmazódik meg, összefüggésben Frobenius szoninke gyűjtéseivel, Charles Montail (az 1890-es években gyarmati, majd magas beosztású franciaországi hivatalnok, afrikai nyelveket kitűnően ismerő etnológus) 1953-ban közreadott, de vélhetően jóval korábbról származó, lesújtó kritikája a német tudós elméleteivel és gyűjtési-közreadási technikájával kapcsolatban (egyéb-