Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 12. szám - Kabdebó Lóránt: A túlélő (Pintér Lajos válogatott versei)
Miért nem írsz emlékezéseket? - szokták kérdezni tőlem. Magam helyett is Pintér Lajos megfelel verseivel erre a kérdésre. Mert bármilyen pontosan tudok is emlékezni valamely életbeli jelenetre, annak folyományát nem tudnám olyan pontosan dokumentálni, amiként azt történészként egy életen keresztül megszoktam - másokról írván. Pintér Lajos versei is mind ilyen pontosan megrajzolt jelenetek, csakhogy valamilyen formában nem köthetők egyetlen valószerű történelmi aktualitáshoz sem. Életjelenetek. Ismétlődőek. Versjelenetek. Nem történetek. Versei töredékek. De nem annyira a „Történelem - nem én törtem el" értelmében. Inkább azért töredékek, mert mindegyik versének meg lehetne írni az előzményét éppúgy, mint a folytatását. Ez az ember, aki körül a versek alakulnak, egy a milliónyi kortársa közül. Beágyazottan, családban, baráti körben él. Ezt tudatosítja, ezt variálja, ezt ízlelgeti. Milyen jó is neki: sohasincs egyedül. Tudja, hogy használnia nemcsak magának kell, de hazájának és az emberiségnek is. No meg a szűkebb családnak. Alkotói helyzetét is kisunokájának meséli el: ezzel érthetővé alakítgatja, magyarázatokat fűz hozzá, életszerűvé varázsolja. Szinte eljátszik önmaga munkásságával. Mert tagjának érzi magát az Isten teremtette közösségnek, beleszületett, ezt hagyja majd maga után, mint tették már távozott ősei, rokonai, elődei, barátai. Akik között nem egy az én közeli ismerősöm is volt. Kötetét olvasva, emléküket én is megidézem, én is intek a régmúltamban élt társaknak az ő mozdulatával. Pintér Lajos verseiről éppen ez a halk szavú emberszeretet a jellemző összkép. Mindenki ezt méltatja verseiben: a szeretetteljes kapcsolódást a létezés tényeihez, eseményeihez, emberi szereplőihez. Annyira tud örülni mindennek, és annyira tud becsülni minden embert szerető gesztust. Verseit olvasva én is ott találom magamat családja körében, barátai között. Ez is egy fajtája annak a költői világnak, amint verseiben Pintér Lajos az emberekhez, a tárgyakhoz, mind az egész környezetéhez kapcsolódik. Hozzátartozónak véli verseihez emberi önmagát, és emberi létezése részének tartja mindazt, ami ővele magával kapcsolatba került, kerül, sőt kerülni fog. Ezt a világát oly tisztelettel magába fogadó szeretetet becsülöm és szeretem ebben az emberben. És ez a kapcsolódás üt át versei szövegén. Költeményeinek ragyogó mesterséggel megszőtt szövegei, furcsa mondogatós ritmikája, hol kihangzó, hol elfedett rímei mindennapi élete folytatásai. És napjai: verseinek folyományai. Élet és költemény sajátos egybeszövődéssel alakul verssé ebben a költészetben. Jelenet, emlék, környezet összefolyik, és kiválik mint költemény. Játék és varázsolás, és egyben kötődés mindnyájunk létezéséhez. Példákat említsek? Egy valahai tavaszra emlékezik nagy szeretettel - az akkor még fiatal költő önmagára -, amikor Nagy Gáspárral, Baka Istvánnal közösen szerepeltek, és a varázsló garabonciás, költők nevelője, Kormos István vezette be estjüket a költőfialtató EÖTVÖS KOLLÉGIUMban. De régen is! Mégis akárha máma. 41
