Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 11. szám - Buda Ferenc: Derű-ború (Tűnődések fehérről-feketéről XI.)

százalékuk viszont alultáplált.) Hosszan lehetne elmélkedni afelől, hogy miért voltak a hatvan s egynéhány esztendővel korábbi serdülők soványabbak a maiaknál, s ennek során töviről hegyire aprólékosan végigelemezhetnénk a jelenség társadalmi, gazdasági, szokásbeli és táplálkozás-élettani hátterét. Hisz egyetlen fekete-fehér fénykép mögé némi igyekezettel odatömöríthető az ábrázolt valóságnak akár többszöröse is a maga szeszélyesen változatos színeivel együtt. A kínálkozó kanyarokat kurtára szabva azonban legyen elegendő csupán ennyit megállapítanunk: a hajdani kis- és nagykamaszok túlnyomó többsége rendszerint azért nem szedett magára több súlyt a kelleténél, mivel ők kevesebbet ettek, ám jóval többet mozogtak, mint a maiak.

Végigtekintek a velem szembenéző ötvenkét arcon, s közben elgondolkodom: vajon hányféle számvetésbe kezdhetnék el velük kapcsolatban?

Az első számvetésre nézvést - tudniillik, hogy melyiküket hogyan is hívták- kissé restellkedem: három fiú neve bizony már nem jut az eszembe. (No, már csak kettőé: közben rájöttem, hogy a középső sor legszélén álló, széles arcú, kerek fejű gyerek vezetékneve Oláh.) A tanárokkal még ennél is gyengébben állok: ötüknek a neve fakult ki vagy süllyedt a mélybe, hármuknál pedig már azzal sem vagyok tisztában, hogy vajon mit is taníthattak nekünk.

Még szomorúbb a második - ám kellő adatok híján pontatlan s bizonytalan- számvetés: vajon kik azok, akik még élnek? A fiúk közül nyolcról biztosan tudom, hogy már nincsenek az élők sorában. (Többükről azért nem, mert az égvilágon semmi hírt nem hallottam felőlük azóta.) Tanáraink túlnyomó többségének már az akkori életkora miatt sem maradt rá sok esélye, hogy élve megérje a 21. század második évtizedét. (No, talán Jancsó József, a tornatanárunk, ám ő is igencsak kilencven körül - vagy inkább felett - járhat már.)

A következő számvetés - vagyis az, hogy kiből mi lett, ki mire vitte - úgyszintén hézagos marad. Harmadukról szinte semmit nem tudok. Akikről igen, azok szakmai pályája s életútja viszont eléggé változatos. Van, akiből gépkocsiszerelő lett, van, akiből orvos, másokból gépésztechnikus, mérnök vagy tanár. Az említett Móré Rudin kívül, aki a gépésztechnikusi szakmát tanulta ki, de labdarúgóként, majd edzőként szerzett hírt magának, Kálnoki Kiss Sanyi meg Szabó Laci vált szélesebb körben ismertté e hazában: Sanyi közlekedésmérnökként végzett, s egy időben ő volt a MÁV elnöke. (Majd az Öttusaszövetségé is: fia, Attila e sportág jeles bajnoka.) Szabó Laci pedig, miután elvégezte a Zeneakadémiát, a debreceni MÁV Filharmonikusok élére került karnagyként, de ő vezényelte a Csokonai Színház zenés darabjait - opera, operett, balett - is. Érdekes sorspárhuzam: Kálnoki Kissék családja annak idején Erdélyből települt át a csonka hazába, Szabó Laciékat meg az úgynevezett „lakosságcsere" során telepítették át Pozsonyból. (S még egy áttelepült család: a Bényi Pistáéké. Ők is Erdélyből, nevezetesen Dicsőszentmártonból kerültek a debreceni Darabos utcába. Pista, akárcsak az édesapja, földmérő mérnök lett, a bátyja pedig, Árpád, jeles festőművész, főiskolai tanár - és ötvenhatos elítélt.)

Az osztály hét tagjával még további négy éven át osztálytársak maradtunk a debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban. Közülük ketten már meghaltak, ketten 56-ban külföldre távoztak, ketten - legutóbbi tudomásom szerint - még élnek

33