Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 11. szám - Tornai József: A Géniusz; Orgazmus és lélekharang; Irodalmi est (versek)

Méz és bogáncsvirág keserűsége tölti meg csordultig a test-poharat.

Aminek nincs se kezdete, se vége, az a szeretkezés-vágy, lágyékod hajszája vagy, úgy buksz le valami mákony-lakta mélybe, hogy semmi sem oltja ki vesszőcsúcsodat.

Tűz kapcsol szirtes csiklója hegyébe, hogy fáj, bár fájjon még jobban az öled, hiszen az a lelked számkivettetése, nincs nála önkínzóbb élvezet.

Gondolhatsz borra, ortályozásra, zenére, semmi sem lökheti magasabbra örömed.

Kering részegséged, mint a vércse, neutroncsillagok nyihognak agyad felett.

Voltam százszor a bujaság áldozata, hóhéra, tudom, hogy nő és férfi egy üdvözülés, de mindig ugyanaz a kárhozat a bére, mégis a szerelem az egyetlenegy egész szív-máglya, amin fólájulsz az égbe, sokkal több őrület és tisztánlátás küld kész keresztre feszítés sebeinek repedésébe, ahol már utolsó sejtjeidig elégsz,

mert ez a természet fónséges adománya, makogjanak a bölcsek a bűnről, te tudod, hogy igazi vétek az volna, ha lemondanál a végső egyesülésről, hiszen éppen az a titok, hogy mért törnek lángatomok belül egymásra, míg mellkasunkban a legfényesebb vér lobog. Kvazár, villám, vakítás hatol a szívkamránkba, másként nem lehetnénk csak orgazmus-koldusok.

Dicsértessék a vessző és a csikló drága egy essége, dicsértessék minden csók, ha egymás szeméremtestével mohón-jámborul összeérve, a mindenségben két én fólpölzsöli a kínzást, hiszen a föld és élet között csak így lehet béke, béke, mikor férfi és nő lesz olyan téboly-forrás oltára-lángja, ahol szent szénné izzik végre a reménytelen áldás és üres lélekharang-kongás.