Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 10. szám - Patak Márta: Várakozás
Patak Márta Várakozás- Ezt fogd meg, és itt várj, mindjárt jövök! - mondta az édesanya a fiának, mire az bólintott, két kézzel megfogta a nejlonszatyor fülét, és megállt a vasútállomásra, a városközpontba meg a felüljáróhoz kanyarodó út kereszteződésében. Az asszony az állomás felé indult el, a fiú egy darabig követte a tekintetével, aztán szem elől tévesztette, pedig előrébb is lépett a helyéről, ahol addig állt, de az édesanyja alakja gyorsan elvegyült a vonatra igyekvő sokaságban. A fiú kilenc-tíz éves lehetett, vörösesszőke, ha nem is egészen vörös, millió szeplő az arcán, még talán a szemhéján is, sejteni lehetett, ahogy ott állt és nézett mereven az állomás épülete felé. Nem változtatott testhelyzetén, enyhén előregörnyedt a válla, mintha tovább szeretné nyújtani a nyakát, hogy minél mesz- szebbre ellásson úgy, hogy közben már ne kelljen elmozdulni a helyéről. Aztán egy idő után rájött, hogy túl messze van már az anyja, úgyse látja, úgyhogy inkább a földet bámulta maga előtt. Továbbra is két kézzel fogta a feltűnő pink színű reklámszatyor fülét, nem mintha nehéz lett volna, látszott rajta, hogy nincs benne sok minden. Jó időbe telt, mire megint felemelte a tekintetét, mint akinek egy új helyen, kívül a megszokott közegén, több-kevesebb időre van szüksége, mire eljut odáig, hogy berendezkedjen a várakozás idejére. Pár méterre onnan, ahol állt, egy poros levelű ecetfa árválkodott a betontenger közepén. Miután önkéntelenül is rájött, hogy az anyját menetben már úgysem láthatja, visszafelé meg még nem tarthat, mert túl kevés idő telt el ahhoz, hogy már jöjjön is vissza, lassan barátkozni kezdett a környezetével. Mint a kutya, mikor felméri maga körül az idegen területet. Szinte észrevétlenül araszolt mind közelebb és közelebb, nem mintha számottevő lett volna a távolság az ecetfa meg a között a pont között, ahol megállt, mikor az édesanyja mondta neki, hogy itt várja meg, de mégis, valahogy biztonságosabbnak tűnt ez a fokozatosság. Nem nézett fel közben, a járda repedéseit figyelve mozdult a fa irányába, tette egyik lábát a másik mellé, mintha az aszfaltpúpokat méregetné, amiket az ecetfa gyökérzete nyomott föl, ahogy nőtt, nyilván mert zavarta a terjeszkedésben. Ide- oda lóbálta közben a feltűnő pink színű reklámszatyrot, de csak annyira, hogy ne lengjen ki túlságosan, mintha a lengés ütemére vitetné magát vele. Nem sok hiányzott, hogy a fa alá érjen. Nyár volt ugyan, de az idő borús, nem lehetett eldönteni, hogy mi lesz a folytatás, amolyan vihar előtti csöndnek is ígérkezhetett volna ez az egész, mikor a 55
