Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 1. szám - Szepesi Attila: Sárkereszt: Pintér Lajos új versei, Schrammel Imre kerámiái
Szepesi Attila Sárkereszt Pintér Lajos új versei, Schrammel Imre kerámiái „Amiként kezdtem, végig az maradtam. / Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom" - írta hajdan Monstrancia-ciklusa felütéseként Pilinszky. Orbán Ottó pedig azon tűnődik - ha jól emlékszem, Zelk Zoltán költészete ürügyén hogy minden költői mű fókuszában egy-egy meghatározó élmény áll, valami nagyon egyszerű, prózában kimondva gyarló, verssé nemesítve mégis egyetemes. Ezeknek az egyszerű, prózában kimondva szinte lapos alapélményeknek persze megvannak a maguk stációi. Ki-ki eljátszhat a két - egymással ikeríthető - gondolattal, hogyan fejthetőek fel egy-egy mű rétegei, hogyan tűnik elő a mélyükből az a bizonyos „mindvégig-élmény", ami (Bergsonnal szólva) a jelen emléke, ám tán pontosabb így: az emlék jelene. A kulcsszó, aligha kétséges: az idő. Amit még senkinek sem sikerült egészen megértenie. A költő, vagy akárki más emlékező lélek, ugyanezzel viaskodik, és végül törvényszerűen alul marad. Nyüszítve vagy heroikusán. Ám ez a „végül" mindig „odébb van", nem jelzi semmi óra, nem férhet a közelébe sanda jóslat, mert - ahogy Hamvas mondja - az embernek csak az örökkévalóságra érdemes berendezkednie. „Ami van, az volt. Ami lesz, nem más, mint egy visszatérő elfelejtett esztendő" - írja Kipling, akit az angolok nagy nemzeti költőik közt jegyeznek, mi viszont főképp A dzsungel könyve alkotójaként tartjuk számon. Ennél közelebb nemigen lehet férkőzni az idő természetéhez. Mégis meg kell kísérelni, meg kell kísérteni. Aligha más ez, mint a Nietzschét és Borgest is megbabonázó illúzió, azzal legalábbis rokonítható, vagyis: az „örök visszatérés". Ami bár részben kozmikus élmény lenyomata - évszakok köre, bolygók mozgása, generációk sorjázása -, ám azon tán érdemes eltűnődni, mennyi a köze ennek a kiismerhetetlenül érdes valósághoz és mennyi az emberi gondolkodás korlátok közé zárt természetéhez. Valaha egy matematikus barátom mondta: a matematika kutatójának nem válaszolnia nehéz bármely felötlő kérdésre, hanem - sokszor egy hosszú élet gyötrelmével - megértenie azt, hogy mi is valójában a kérdés. Ez aligha csak a számok világára igaz. Pintér Lajos is - akinek Sárkereszt című, a keramikus Schrammel Imrével közös kötetét lapozgatom - „mindvégig azt csinálja". Szegedtől az Eötvös Kollégiumon át Kecskemétig. Megfogalmazni könnyű is, nehéz is, mi az ő meghatározó élménye, amit - szövevényes egyszerűséggel - kimond a verseiben. Talán nem is kimond, mert bármit „kimondani" a szó mindennapi értelmében nem isteni adomány, inkább közelít hozzá. (Nemes Nagy Ágnes írja: Ne mondd ki a kimondhatatlant, / mondd a nehezen mondhatót.) Pintér versei: egyetlen élmény ezernyi tükörcserépben. Család, gyerekkor, barátság, hűség. Közösség és szerelem. Mesterek bűvölete. Haza - határok nélkül - az anyanyelvben. Ez így együtt minden és semmi. Kevés is meg sok is. Azt, hogy mégis micsoda, az élmény ereje, a mű nívója minősíti. 99
