Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 9. szám - Engem a folyamatos stressz éltet: A 75 éves Mikulás Ferenccel Kriskó János beszélgetett

tanítani engem a kínai nyelvre. Rajta kívül kártyapartnerei is voltak nagyapámnak. Szinte magam előtt látom, ahogyan vasárnap reggel felkötötte a bajuszkötőt. Szép, hófehér bajusza volt. Valamikor ebéd után megérkeztek a barátai, leültek kártyázni a nappaliban. Nem a tisztaszobában, hiszen a miénk nem paraszti háztartás volt, hanem polgári. Tízfilléres alapon ultiztak egész délután, olykor éjszakába nyúlóan.

Van még valami, ami szinte automatikusan ötlik fel bennem, ha a gyermekkoromra gondolok: a por. Alig látszottak például esténként a porfelhőben hazatérő tehenek. A por aztán ellepett mindent, hiába csukták be gondosan a gazdasszonyok az ablakokat. Ma már szinte szimbólumot látok ebben a képben. Őrzök egy másik képet is: fekszem a kocsioldalban, megyünk valahová munkába, s még próbálok egy szemhunyásnyit aludni. A kocsioldal résein át csak a tehenek lábát látom, ahogy minden lépésüknél, mint púderpamacsból, pöffennek föl a porfellegek. Nagyon finom volt az a por, agyagos a talaj, egy- egy szárazabb nyár végére már több centiméternyi vastaggá nőtt. Kimondottan szerettem például mezítláb gyalogolni benne, s élveztem, hogy a lábujjaim közötti kis kráterekből felpipál a lágy, sima és meleg por.

Különleges élményem a villanynélküliség. 1945 után közvetlenül egy ideig nem volt áram a faluban. A háború előtt és alatt a malom szolgáltatta a villanyt, de a háború után néhány hónapig szünetelt az áramszolgáltatás. Volt helyette petróleumlámpa. A szatócsboltba nemcsak kenyérért jártunk, de petróleumért is. Később, amikor már geodétaként dolgoztam Öregcsertőn, gyakran nem volt más ennivalóm, csak a boltban kapható nápolyi, ami gyakran volt áthatóan petróleumízű. Szörnyű emlék, mert másom nem volt, a petróleumos nápolyi pedig ehetetlen. Inkább éhen maradtam.- Református általános iskolába jártál, de 1945 után feltehetően már nem működött sokáig egyházi iskola Dunapatajon sem. Hogyan emlékszel vissza a váltásra? Tapasztaltál-e gyerekfejjel értékűtközéseket?- Volt értékütközés, nemcsak a tananyagban, de kicserélődtek az osztálytársaim is. Magas voltam, így az utolsó padban ültem első és második osztályos koromban. Körülöttem állami gondozott gyerekek, akiket dunapataji nevelőszülőkhöz helyeztek ki. Ezeknek a gyerekeknek egy része például az istállókban aludt a befogadó családoknál. Vastag, durva anyagból készült a ruhájuk, hogy minél tartósabb legyen. Jellegzetes volt nemcsak az anyaga és a szabása, de még a szaga is azoknak a ruháknak. Nagyon jóban voltam az állami gondozottakkal, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva vonzódtam a hendikepes gyerekekhez. Az egyik barátom például sánta volt. Valószínűleg a neveltetésemből fakadt, hogy sokakkal szemben én nem csúfoltam, nem bántottam ezeket a hátránnyal élő gyerekeket, hanem segítettem őket, barátkoztam velük.

Kétségkívül nagy változást hozott az oktatásunkban az 1948-as év. 1946-tól 1948-ig jártam a református általános iskolába, utána az intézmény állami fenntartásúvá vált. Amire nagyon jó szívvel emlékszem, azok a tormaünnepélyek. Csodálkozom is, hogy ennyire kiment a divatból ez a hagyomány, mert rengeteg érv szólhatna mellette ma is.

Erőteljes iskolai élményem a sokat emlegetett kettős nevelés. Mást hallott az ember otthon, mást tapasztalt a bőrén, s megint mást tanítottak neki hivatalból azok a szerencsétlen pedagógusok, akik a saját meggyőződésükkel szögesen ellentétes elvek propagálására kényszerültek. A tantestület az államivá válást követően részben kicserélődött, jött néhány új káder, illetve kényszerűen távoztak azok, akik nem voltak hajlandók vagy képesek meghajolni a rendszer akarata előtt. Ugyanakkor volt két olyan terület, ami az átlagot messze meghaladóan színvonalas volt a pataji iskolában. Az egyik az ének-zene oktatás, Tikász Mihály tanár úr vezetésével. Tikász tanár úr Kodály-tanítvány volt, sokkal többet tanított nekünk a tárgyából, mint amennyi a tantervben szerepelt. Maga Kodály Zoltán is

81