Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 9. szám - Engem a folyamatos stressz éltet: A 75 éves Mikulás Ferenccel Kriskó János beszélgetett

Közismert, hogy Dunapatajon, a Tanácsköztársaság idején milyen erős ellenállás volt. Olyannyira komoly, hogy a letörésére a faluba érkező Szamuely Tibor és a vele lévő különítmény csaknem 60 helybélit végeztetett ki, akasztott fel a református templom előtti téren, a gesztenyefákra. A történet mélyen beleivódott a falu társadalmának szövetébe, a kollektív emlékezetbe. Nagy a kisugárzása máig. Nem véletlen, hogy már korán meghatározta az én társadalomról vallott gondolkodásomat is. A protestáns neveltetésem, az értékrend, ami a családban körülvett, továbbá a falu közege, ethosza, mind erősen befolyásolta, hogy mit is gondoltam a világról.

Ugyanilyen fontosak voltak az olvasmányélményeim is. Hála istennek nagyon sok könyv volt otthon. Nagy hatással volt rám a Petőfi összes, Arany János verseskötetei, meg a halinakötésű Nyírő-regények. Voltak könyvek a családi könyvtárban a szépművészetekről, a magyar építőművészetről is, ezek is óriási élményt jelentettek. Mint ahogyan a világlátásomat nyitogatta a Tolnai Világlapja is, amelynek bekötött évfolyamai évtizedekre visszamenőleg ott álltak a polcon. Nem túlzás, ha azt állítom: a világszemléletem kialakításában komoly szerepe volt az olvasmányaimnak. Ezek mind olyanok voltak, amelyek a későbbi életem során is kimutathatók, nyomon követhetők.

Dunapatajon hatalmas Kossuth-kultusz volt akkoriban. Mi is őriztünk egy nagy olajnyomatot Kossuthról, a már idős Kossuth Lajos ül egy fotelben, nagy, fehér szakállal. Kossuth-portré nem csak nálunk volt, még nagyon sok háztartásban. És nem csak Kossuthról őriztek képeket a családokban. Emlékszem, volt például egy kép a rokonoknál Rákóczi búcsúzásáról. Tény, hogy Dunapataj polgárai minden korban függetlenségpártiak voltak. Olyan közegben voltam, amely a szabadságszeretetet, a bátorságot, a tisztességet tekintette magától értetődőnek, s ezt nevelte a felnövekvő ifjakba, így belém is. Ezek az élmények nyilván a későbbiek során is meghatározták az értékválasztásaimat.- Gyermekfejjel volt-e rendszeres munkád, feladatod a családban?- Nagyon jó volt, hogy minden nyáron dolgoztam. Örültem neki, szívesen mentem munkába mindig, de valójában elvárás is volt. Szükség volt a családban arra a pénzre, amit én kerestem a nyári munkával. Kőműves segédmunkás voltam, vagy őriztem a Duna- háton a gyümölcsöst. Ilyenkor kint töltöttem az éjszakákat is. Nagy élmény volt számomra a Duna, és persze a Szelidi-tó is. Éjszaka a Duna-parton gyakran elnézegettem az uszályokat. Köztudott, hogy a víz nagyon jól viszi a hangot, élveztem a külföldi hajókról hallatszó zenét. Számos alkalommal láttam, amint egy-egy csónak elindult a partról, odaeveztek vele a megállított uszályhoz, majd kisvártatva visszatértek. Nyilván csencseltek valamit.- Patajnak nem volt önálló kikötője?- Ordason, a szomszéd településen volt a kikötő, és voltak vízimalmok is, ezeket én még láthattam működés közben. Detektoros rádiókból szólt a zene a malmokban. Az ordasi hajóállomás is érdekes épület volt, nekem legalábbis feltétlenül, hiszen egy nyáron át részt vettem a felépítésében. Ekkor már középiskolás voltam, 15 éves. Építettek egy munkásszállót, ott laktam az építkezés ideje alatt a többiekkel. A munkások kemény fiúk voltak, vándoroltak egyik építkezésről a másikra. Velük töltöttem az időmet napközben is, plusz esténként egy hálószobában aludtam velük. Reggelenként úgy kezdődött a nap, hogy a Duna-parton, a közeli kocsmában bedobták a napindító feleseket. Én nem úgy voltam nevelve, hogy a napot pálinkával kezdjem. Kézzel kevertük a betont, fél köbméteres ládákban. A kész anyagot talicskával kellett feltolni az állásra, éppúgy, mint a téglát vagy a habarcsot. Irgalmatlanul nehéz munka volt. Egyszer aztán én is kipróbáltam a sajátos napindító szertartást. Bedobtam a fiúkkal a reggeli pálinkát, és sokkal bátrabban és erősebben kezdtem az aznapi munkát, mint korábban.

79