Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 9. szám - Lengyel András: A jubiláns: Néhány sor Gerold László 75. születésnapjára
Lengyel András A jubiláns Néhány sor Gerold László 75. születésnapjára Az a nemzedék, amelyhez Gerold László is tartozik, s amely a hajdani nevezetes „jugoszláviai" magyar folyóirat, az Új Symposion köré szerveződött, ma a vajdasági magyar irodalom nagy nemzedékének számít. Sajnos már nem mindegyikük él, az idő jócskán megritkította soraikat. Az egykori folyóirat azonban, ahogy mondani szokták, ma már „irodalomtörténet", a hagyomány része, már-már legenda. A „felforgató" nemzedék klasszikus lett. S hogy egyre távolabb kerülünk mindattól, ami akkor e harcos folyóirat eleven életét alkotta, mi sem mutatja jobban, minthogy már Jugoszlávia sincs, s Gerold László is 75 éves. Őt is, mint nemzedéktársai közül még néhányat, a hetvenes évek közepén ismertem meg - pontosabb lenne úgy fogalmaznom, kerültünk érintkezésbe. Egy ideig mélyebb személyes ismeretség nélkül, felületesen és alkalomszerűen. Én akkoriban a szegedi egyetemi könyvtárban dolgoztam, a „folyóiraton" (tudniillik a különgyűjteményi osztályon, amely a hírlap- és folyóiratanyagot is őrizte), s Szeged akkoriban már ismét a vajdasági magyarok magyarországi hídfőállása volt. Amikor „átjöttek" ezt-azt, például könyvet vásárolni, beleszagolni a magyarországi légkörbe, esetleg kutatni, az egyetemi könyvtárba is rendszeresen eljutottak. Az egyetem már akkor is legendás oktatója, Ilia Mihály, aki egyszemélyes intézményként a magyar kultúra egységének ápolója volt, rájuk is figyelt, az ő magyarországi mozgásukat is segítette. Elhozta őket - célirányos tapintattal - az egyetemi könyvtárba is. Én pedig, mint ott dolgozó pályakezdő könyvtáros, amiben lehetett, segítségükre voltam. A vendégek, akiknek könyvtári munkáját, tájékozódását apró dolgokkal megkönnyíthettem, persze nagyon különböző emberek voltak, alkatilag is, habitusban is. Volt, aki kutatási területe miatt akkor érdekesebbnek tűnt föl számomra (például Bosnyák István, a Sinkó-kutatóba oltott pamfletíró, akinek Sztálin-ellenes kis munkája egyszer antológiadarab lesz), volt, aki kevésbé. (S volt, akit - mea culpa! - ma jóval többre tartok, mint akkor.) Érezni lehetett a szegedi és a vajdasági kultúra közötti különbségek érintkezést alakító szerepét is. A vajdaságiak „mások" voltak, mint mi, ezt nem lehetett nem észrevenni. A magyar-magyar összetartozás ott s akkor már s még élő követelménye ellenére egyénileg kellett „megérteni" őket. S a szimpátia foka értelemszerűen különbözött. Gerold, bár szakterülete, a színháztörténet engem kevéssé érdekelt, szimpatikus volt. Lénye jó benyomást tett rám. (A sympósok körül, valljuk meg, volt némi, részben spontán, részben mesterséges köd, amelyre némelyikük rá is játszott - ilyen szempontból Gerold kicsit kilógott közülük. Hiányzott belőle a nagyképűség, a fontoskodás, a kompenzáló, mesterséges „magabiztosság", ami e harcos körtől nem volt idegen.) Idővel persze rájöttem, az Új Symposion, mint minden kisebbségi intézményi szerveződés, végső lényegét tekintve kényszerkoalíció volt. A körülmények szorítása és a kínálkozó lehetősé75
