Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 9. szám - Kántor Lajos: Fehér kakas, vörösbor

van Kolozsvár, régebben - amikor még a turnézásra inkább volt pénz - ugyancsak ritkán kerültek el hozzánk. Szerencsére olyan előadásokkal, mint a Taub János rendezte Pintér-darab, A gondnok (1969-ben) vagy Csehov Ivanovja (1973- ban), eljutottak ide, legjobb színészeikkel - Fábián Ferencet, Sinka Károlyt, Szabó Lajost láthattuk így a sétatéri színpadon. (Szabó Laji azelőtt, a hatvanas években már a mienk, kolozsváriaké volt, sőt egyenesen a mi „Weimarunkban", a Donát- negyedben lakott; neki és Bencze Ferencnek, azaz Libának köszönhettük, nem tudom elégszer ismételni azt a kétszemélyes Mrozek-abszurdot, a Strip-tease színházi élményét.)

Szóval Temesvár távol volt-van, ritka alkalmakkor küzdhettük le a több száz kilométeres akadályt. (Felködlő emlék: Laci fiunk meghívása a Bega-partra, filmesként egy Moliére-vígjátékot rendezhetett - természetesen ott voltunk családilag a bemutatón.) Szerkesztőségi, kiadói (Kriterion-) találkozó, képzőművészeti vonatkozású látogatás (a Kolozsvár Társaság által kezdeményezett és megvalósított 1956-os emlékművünk előkészítésekor megbeszélés a szobrász Szakács Bélával) - néhány kivételes temesvári út emléke még, évtizedek során. (Szekus besúgói jelentés is megörökített egyet!)

Ahogy most fellapozom a Magyar színház Erdélyben 1919-1992 Temesvár- fejezetét, elcsodálkozom: mégis több lett volna a közvetlen élmény, vagy csupán a korabeli kritikákból sikerült úgy felépíteni a történetet, hogy viszonylag teljesnek tűnjék? Jellemző ugyanakkor, hogy a temesváriak játékrendje a könyvünkben 1978 nyarán megszakad, nem tudtuk az ottaniaktól a szükséges információkat megkapni. De talán az sem merő véletlen, hogy az újkori színháztörténeti kötet zárófejezete, az időrendben második kolozsvári összefoglalás, a „Klasszikus értékek - modern formanyelv" elé került egy bekezdésnyi utalás „a temesvári főiskolások már-már színházként értékelhető színjátszó csoportjának, a Thaliának" a tevékenységére. „A diákszínjátszóknak - írom a Temesvár- fejezet végén - fontos szerep jutott - és nem csupán Temesvárt, hanem Kolozsvárt és Marosvásárhelyen is - olyan szerzők színpadi elismertetésében, mint Páskándi Géza, Kocsis István, Kincses Elemér, Sigmond István; nemkülönben figyelemre méltó az, amit egy modern színpadi nyelv kikísérletezéséért tettek, a kortársi világirodalom akkoriban itt még alig ismert, főként pedig nem játszott drámaíróinak (Arrabal, Mrozek, Rózewicz) színpadi megszólaltatásával. A XX. századi abszurd először ezeken a diákszínpadokon, stúdiókban nyert polgárjogot."

Csak írói nevek szerepelnek az 1992-ig eljutó könyvből átemelt idézetben, tulajdonképp menthetőén, minthogy a temesvári műszaki-színjátszói körből érkezett két mai jelentős színházi emberünk, Visky András és Bocsárdi László (mindketten marosvásárhelyi születésűek, 1957, illetve 1958 a születési évük) 1982-től és 1984- től 1990-ig főiskolai végzettségüknek megfelelően maradtak a műszaki pályán - Visky Szatmárnémetiben, Bocsárdi Gyergyószentmiklóson; a színházi tér, immár professzionálisan, a '89-es változás után nyílt meg előttük, noha más-más körülmények között. Minthogy pedig a „Bejárom Erdélyt" stációi közé Kolozsvárt természetesen nem sorolom - nekem itt az origó (az alfa egyértelműen, de remélem, az ómega is) -, adódik lehetőség, hogy (Viskyt későbbre hagyva) most Bocsárdi Lászlót kövessem, Gyergyóba.

42