Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 9. szám - Kántor Lajos: Fehér kakas, vörösbor

kártya a romániai Diákszövetség országos konferenciájára. Hivatalos válaszlevelek (szintén az ötvenes évektől) az Ifjúmunkás, az Előre szerkesztőségétől. Az Irodalmi Könyvkiadótól, Bukarestből. Sőt Institut d'Histoire Littéraire fejlécű boríték, Kántor Lajos írónak címezve; Varga Jóska értesít a budapesti Irodalomtörténeti Intézetből, hogy „Béládi és Szabolcsi egyformán azt mondják, hogy kéziratodat elfogadták. B-nak ugyan voltak aggályai a kinti engedélyt illetően, én azonban megnyugtattam." Ez már 1963-as augusztusi levél, az Akadémiai Kiadónál lévő Madách-könyvemre utal, és szívemet melengetőén dicséri előszóként megjelent Kosztolányi- és Móricz- tanulmányomat.

Hát ne nosztalgiázzon az ember?

Előkerül egy színes karikatúra is az ifjú Koraw/c-szerkesztőről. Ennél szomorúbb a románul, ceruzával írt folyamodvány, édesapám nevében én írtam, a Kolozsvár városi milícia útlevélosztályának szól, korára és szívbetegségére hivatkozva kéri, hogy fia, mármint az én kíséretemben utazhasson Pestre, meglátogatni öccsét, Kántor Antalt. Valójában én beszéltem rá, hogy így próbálkozzunk, mert nekem már 1962 után sorozatosan elutasították az útlevélkérésemet. Apám utoljára 1944-ben járt Budapesten. Az orvosi igazolvánnyal ellátott kérvényt nyilván visz- szautasították. Anti bácsival édesapám csak Kolozsvárt találkozhatott, 1966-ban bekövetkezett halála előtt.

És még egy, idézni érdemes fióktermék. A Korunk számára készült fordítás gépirata (Miess G. János aláírásával), angolból, Kingsley Amistől: A Hatalom Hangja (alatta: „Nyelvi játék"). Az első két versszakot idézem:

Tedd ezt. Megállj! O'Grady mondja: tedd ezt.

Sietsz, de vigyázz, tedd azt, amit mondok.

Nevess, ha mondom, hogy O'Grady mondja.

Mondd ezt. Hallgass! O'Grady mondja: mondd ezt.

Gyorsan beszélsz, és nem ügyelsz, mit is mondsz.

Fő, amit mondtam: hogy O'Grady mondja.

Nem terveztem, hogy szépen lekerekítsem másodszor is a hangok történetét. De egy kicsi piros könyv, 2012-es fordítás kerül váratlanul a kezembe. Nemrég vásároltam. A jeles Claudio Magris a szerzője. Hangok. Sajátos telefonos játék. Ismeretlen nők hangja ébreszt vágymonológokat Magris hősében. Nekem a párbeszéd hangjai a fontosabbak, egyre fontosabbak. Az viszont igaz, hogy „mindent a maga idejében. Attól, hogy csak hangokról van szó, a körülményeket és a megfelelő időzítést még tiszteletben kell tartanunk." Abban is egyetértünk, tisztelt Magris úr, hogy „Csak a rögzített hang igazi, tudatos és szükségszerű, mint ahogy a szó is csak akkor igaz, ha a szobája magányában, nyugodt körülmények között veti papírra az ember". És Magris tovább: „odakint, az ablakon túl az ég, akár egy fokozatosan elsápadó arc, hirtelen üres és fakó lesz - a nap eltűnik, mintha minden vér kifolyt volna belőle az utolsó cseppig -, s a magasban, a házak közé zárt udvar fölött mintha egy márványarc lenne ég helyett. A papírlap is fehér, és a szavak ott sorakoznak rajta, fekete és kék betűk, szépen megformázva - az igazi, halk szavak, szépen rendbe szedve, nem úgy, mint az a fecsegés, ami az emberek és a tárgyak kavalkádjából kiszűrődik."

27