Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 9. szám - Kántor Lajos: Fehér kakas, vörösbor
javuló szintű ez a tanulmány, legalábbis a ráfigyelés tekintetében érdemes emlékeznem rá, hiszen különösen az itthoni olvasó figyelmét olyanokra irányíthatta, mint Galgóczi Erzsébet, a novellista Szabó István, Sánta Ferenc, Gerelyes Endre, Szakonyi Károly, Moldova György és Fejes Endre. Amit a Rozsdatemetőről, Fejes nagy kisregényéről a Korunkban leírok jellemzésként, ötvenegy évvel ezelőtt, aligha veszítette (szakmai) érvényességét; persze, ma egy kicsit másképp, elegánsab- ban fogalmaznék. Azóta természetesen ez a „másik" város is más, más-más arcát mutatja, nekem és a világnak. Hogy a világ mint figyel rá, azt mások mondják el, én majd mondom a magamét. Családilag, „kulturálisan". VI. Nosztalgia - égzengéssel Mi jön előbb? A nosztalgia vagy az égzengés? Mert van olyan égszakadás, földindulás (a fejemen egy koppanás), amely után - megfelelő időtávban - már csak a közvetlenül nem érintettek képesek emlékezni, akár nosztalgikusan. Hatvanadik érettségi találkozónkon hallgatom a Református Kollégium, a Farkas utcai Öreg Kollégium épületének egyik első emeleti termében a volt osztálytársakat, azokat, akik még el tudtak jönni találkozni a fiúkkal, mármint az öregfiúkkal, beszámolókat hallok orvosi látleletekről, jóindulatú tanácsokat is, egymásnak, a hátralevő évekre. Nézem az előkerült fényképeket a huszadik, a harmincadik találkozóról, egyet-egyet 1974-ből, 1984-ből, egyet pedig 1989-ből - lombosak a fák a Szent György-szobor körül, tehát jóval az úgymond forradalom előtt vagyunk. Mindegyik felvétel szabad térben készült, és nem csupán azért, mert annyi emberrel csoportképet készíteni teremben nemigen lehet, hanem mert a Petőfi utcai épületbe minket, „idegeneket" a §incai Líceum illetékesei nem engedtek be. Az idők változását az arcokon is látni, noha ünnepi alkalomra mindenki a derűsebb tekintetét hozza (hozta). Most, 2014 augusztusában a tanárok már valameny- nyien hiányoznak, az osztályfőnök Páll András, de a kilencvenet töltött magyartanárunk, Nagy Pali is, jóllehet vele délelőtt telefonon még beszélgethettem. És az igazolt diákhiányzók. Csak a sportolók közül néhányukról. Bányai Jancsi eleve nem kísérelhetné meg kézállásban sétálni a Főtéren. Székely Jancsi nem futhatja le a pályán a négyszázat. Wagner nem függeszkedhet gyűrűn, Mádli nem rúghat labdába. Nekem persze a legjobban egy másik csapat, az irodalmi legjobbja, Lászlóffy Ali hiányzik, a mi családi sírunk közelében, a lutheránus temető aljában támaszthatok a sírkövéhez egy szál rózsát. Hát így állunk a nosztalgiázással, miután tanáraink s az osztálytársak közel fele és néhányunk élettársa számára már elhangzott az égzengés. A Monarchia csendje Ezt a jótevő csendet nem Bécsben, hanem tőle vagy száz kilométerre, a Semmeringen lehet megélni. Osztrák útikalauzok böngészője láthatja a soktornyos, sokkéményes, patinás Südbahn Hotelt a kétezer méter fölötti Schneeberg aljában. Szerencsésnek tudom magam, hogy az idei meleg májusi napok egyikén, immár 20
