Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Végel László: Parafrázisok

kérdéseikre válaszolni. Furcsamód, mind ugyanazt ígéri. Jobbulást, munkahelyet, mondogatják, miközben vezérük fotóját nyomják a kezembe. Ez egyszerűen megalázó. Kitartóan csengetnek, mintha csak tudnák, hogy itthon vagyok. Az újságokat is csak átlapozom, előre tudom, hogy mit írnak. A pártvezetők dicsérik magukat és ócsárolják vetélytársaikat. Ne gondolja senki, hogy ez a beszédmód a kampány után következmények nélkül, nyomtalanul eltűnik. Következnek a kisstílű alkuk, a választási zsákmány elosztása. Mindenki mindenkivel bebújhat a hatalom ágyába, a nagyokosok ezt nevezik reálpolitikának. Máraira gondolok: úgy van, ilyenkor az ördög elégedetten dörzsöli a markát. Az emberek pedig azt a következtetést vonják le mindebből, hogy mindent szabad. Aztán felháborodunk az erőszak terjedésén, amely tombol családon belül, az utcán, az iskolákban. Felháborodunk, mert álszentek vagyunk. Rajtunk még Szent Ferenc sem segíthetne, elnémulna, ha lelkűnkbe látna. Végre megnyugszom, mert az aktivisták távoznak az ajtó elől. Márai regényén töprengek. Nem számítva a mi kis balkáni háborúskodásunkat, Európában évtizedek óta béke honol. Nem kell reménykedni a megváltásban, viszont sokat elárul rólunk és a 21. század kezdetéről, hogy a szocializmus öngyilkossága után a nácizmus nyíltan vagy burkoltan terjed az ifjúság körében. A nácizmus és a - drog. (2014)

(A gyanús polgár) Még tavaly kért fel Fűzi László, hogy a kecskeméti Forrás számára írjak egy esszét Márai Sándorról. Azonnal elvállaltam, mert tisztában voltam vele, hogy régóta adós vagyok egy ilyen esszével. Márai Sándor műveivel elég későn találkoztam. A hetvenes évek elején Kodolányi Gyuszi barátom adott egy amerikai címet, és azt mondta, ha arra jelentkezem, akkor kapok könyveket. Az első csomaggal érkezett Márai Sándor Naplója (1945-1957) az Occidental Press kiadásában. Aztán a San Gennaro vére a müncheni Újvári Griff kiadásában. Hiába kerestem más könyveit a vajdasági könyvtárakban, nem találtam, még az újvidéki Dózsa György utcai kultúrkör könyvárában sem, ahonnan egyébként 1956 után, gimnazista éveimben, sok értékes, akkor ritkaságnak számító könyvet kölcsönöztem. A magyar népi irodalommal is ott ismerkedtem meg. Illyés Gyula Magyarok című naplójegyzetére is ott bukkantam rá. Nem maradt más hátra, minthogy buzgón keresgéljek a budapesti antikváriumokban. Ritkán jártam szerencsével, de mégis hozzájutottam több Révai-kiadású Márai-kötethez. így hát elég későn, a hetvenes években, huszonévesen ismerkedtem meg Márai Sándor munkásságával. Az idő tájt már elviharzott a fejem felett a 68 reménye, magammal és magamban annak utóvédharcait vívtam. Az Egy polgár vallomásait, amelyet Babits Halálfiai mellett a legjobb magyar regények közé sorolnék, azzal a tudattal olvastam, hogy az a típusú polgár többé nem létezik. Teljesen ismeretlen volt számomra Márai polgára. A faluvégről a plebejusi szocializmust hoztam magammal, nyilvánvaló, hogy a polgár eszményét szkeptikusan fogadtam. Manapság is ezek a dilemmák kínoznak, mert bár a polgárról tűnődöm, kénytelen vagyok belátni, hogy környezetemben továbbra sem létezik független, önérzetes, saját erejére támaszkodó polgári réteg. A rendszerváltás nem hozta meg azt, amit meg kellett volna hoznia, a polgár ma kitaszított, peremre szorított, gyanús elemnek számít. Meggyőződésem ugyanis, hogy a polgári réteg semmiképpen sem azonosítható

171