Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - Végel László: Parafrázisok
a dzsentri kultúra prosperált. Az pedig a budapesti dzsentri kultúrát majmolta. Kosztolányi Dezső prózájában pontosan leírja ennek a kultúrának a természetrajzát. Ha vigasztalni akarnám magam, akkor inkább úgy fogalmaznék, hogy művelt polgárok voltak ugyan, de nem volt meghatározó magyar polgári réteg. Megjegyezném, hogy a szerbek e téren fogékonyabbak voltak, mivel nem kellett nekik a török uralom alatt levő Belgrádot utánozniuk. Mint most! Vékonyka magyar polgári réteg, halovány körvonalakban, alig néhány családra tehetően létezett. Mivel Újvidék nem mezőváros, hanem kereskedőváros volt, ennélfogva megnyílt a pálya a polgári hivatás előtt. Ismertem ilyen embereket, például Döme urat, aki a katolikus portán töltőtolljavító műhelyt tartott fenn. Az első világháború előtt, és utána is, alkatrészekért rendszeresen utazott az osztrák fővárosba. Mi, újvidéki magyar polgárok gyakrabban utaztunk Bécsbe, mint Budapestre, mert ott nagyobb volt a választék. Döme mester úrnak versenyképesnek kellett lennie. Versenyzett a zsidó, a szerb és a német mesterekkel, és helytállt. Újvidék egyik nevezetes mesterembere volt. Erről a versenyképességről ma alig ejtünk szót, pedig a kisebbségi hivatás egyik fontos pontja. Sajnos mindez elveszett a múlt ködében. A szocializmusban nem kellett megsemmisíteni a magyar polgárságot, a kisebbségi életben ilyen alig-alig létezett. Ami pedig volt, az kivándorolt. Nem akadt apokrif szellemi érték, amely kiutat mutatott volna abból a zárt világból, amelybe beleszülettünk. íróként évtizedek múltán is érzékeltem ennek hiányát, bizonyára nemzedékem többi tagjával egyetemben. Modernek akarunk lenni mindenestől, de polgárság hiányában modernségünknek nem volt méltó ellenfele. Lázadni sem lehetett mélyen és komolyan. A nyugati modernizmus a polgárság ellenében jött létre, polgárpukkasztó volt, amit a polgárság hősies gesztussal elviselt és felkarolt. Nálunk ilyen réteg nem létezett. Nekünk meg kellett konstruálni, ki kellett találni a polgárt, hogy legyen kivel vitatkoznunk. Valójában azonban nem a polgársággal találtuk magunkat szemben, hanem kisstílű párt- és állami hivatalnokokkal, a szocialista körülmények között érlelődő kispolgársággal, az „új osztály" középrétegével. A kisebbségben nem létezett és nem is létezhetett más. A szocializmus bukása után sem bontakozhatott ki a polgári hagyomány, hanem az epigon dzsentrikultúra kerekedett felül. Magyar neobarokk - provinciális dialektussal. Nem is csoda, hogy az új magyar kisebbségi elit 1990 után sietve felmelegítette a csak halovány nyomokban létező újvidéki polgári emlékek felszámolását, felfedezte a „bűnös Újvidék" jelszavát azzal a szándékkal, hogy az ottani kisebbségi intézményrendszert leépítse. Minderre muszáj volt gondolnom a Hallgatni akartam olvasása közben. Márai ugyanis leírja a polgár agóniáját, amely az Anschlussal kezdődött és a szovjet uralommal folytatódott. Két olyan démonikus ideológia karmaiba került, amely irtotta a liberalizmust, az individualizmust, a polgári életforma vezérelveit. (2013) (Méltóságos urak) Akaratlanul is arra gondolok, hogy nem véletlenül tettem éppen Márai Sándor könyvét a bőröndömbe, ugyanis arra döbbentem rá, hogy akár ő is lehetne a Neoplanta avagy az ígéret Földje című regényemnek a koronatanúja. Horthy bácskai bevonulásáról szóló részletre gondolok. Nagy izgalommal olvastam Horthy borzalmas felvidéki bevonulásáról szóló részeket. A lelkesedők 167
