Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Végel László: Parafrázisok

az „européerségen". Ők legfeljebb kedveszegetten zsörtölődnek. Most fiatal tüntetők vonulnak az utcákon, és szenvedélyes kurjongatás közepette utasítják el Európát. Immár nem az ortodox kommunista vezetők ítélik el az európaiságot és a kozmopolitizmust, hanem az ifjak, akik a későn születettek kegyelmének köszönve tiszta lelkiismerettel utasítják el azt, amiről nem kis bűntudattal álmodoztam. Ezzel kapcsolatban eszembe jut új könyvem egyik szereplője, a kalauz, aki bevallja, hogy azért lett kommunista, hogy láthassa Európát. Mert csak párttagok lehettek külföldi járatokon kalauzok. Úgy érzem, ez a kalauz görbe tükröt tart elém (is). Azért fogadtam el fogcsikorgatva és háborgó lelkiismerettel a kapitalizmust, hogy közelebb kerüljek Európához. Annak ellenére, hogy modern európai kultúrám nem volt kapitalista szellemű. Megjegyezném, Nyugaton a kultúra nem a demokrácia lakája! Európa keleti részén azonban másképpen alakultak a dolgok. Megbékéltem azzal a gondolattal, hogy a „kapitalista úton" jutunk Európába. Vajon mi mást tehetnék? A kapitalizmus bírálata a diktatúra visszasírásának gyanúját keltené. A szellem embere arra ítéltetett, hogy csüggedve tántorogjon a végletek között. Középúton kellene haladni, de nincs középút, középen csak bozótos ösvények vannak, melyeken könnyű eltévedni. (2011)

(A képzeletbeli Velence) Minden embernek, írta Márai Sándor, két szülővárosa van. Az egyik Velence. Most, hogy hosszabb útra készülök, és útközben Velencében tölthetek néhány napot, egyre többször álmodom a gondolák városáról. Egyszer jártam ott, azonban az emlék teljesen megfakult. Valójában csak az álombéli Velence él a tudatomban. Trieszt valóságára egészen pontosan emlékszem, a római utcák még mindig elevenek emlékezetemben, holott életemben csak egyszer jártam ott. Velence azonban más. Gyakorta hiszem, hogy csak a képzeletemben létezik. (2011)

(Krleza - ma) Nenad Popovictyal kirándulunk Triesztbe. Trieszt egyébként az isztriaiaknak olyasféle közelséget jelent, mint a szabadkaiaknak Szeged. Néha csak „kiruccannak", hogy megigyanak egy kávét, vagy hogy beleszagoljanak a nagyvárosi levegőbe. A szlovén határon alig van ellenőrzés. Az egyszerű isztriai polgár, ha alkalma adódik, ott vásárol be élelmiszerből, mert Triesztben olcsóbb, mint például Rovinjban. Főleg turistaidényben különböznek lényegesen az árak. Boldogan indulok útnak. Legalább az emlékek kedvéért vásárolok egy farmer- nadrágot, hiszen a hatvanas években valamennyien ott öltözködtünk. Előbb azonban megiszunk egy jó olasz kávét a Caffé Tomaescóban. A kávézó egy több- emeletes épület földszintjén helyezkedik el, a ház valamikor Mussolini tulajdona volt, ma az unokájáé. A rendszerek változnak, a magántulajdon azonban szent marad. Trieszt egyik legszebb terén Miroslav Krleza kerül szóba. Jó érzéssel hallgatom, hogy a kilencvenes évek bizonytalanságai után Krleza újra aktuális Horvátországban. Hatással van a fiatal nemzedékekre olyannyira, hogy befolyásolni tudja a fiatal értelmiség értékrendjét. A horvát író naplóiról beszélgetünk, és egyetértésben állapítjuk meg, hogy naplójegyzeteiből hiányzik a személyes látószög. Amikor a közügyekről ír Krleza, akkor is végítéletet mond ki. A személyesről legtöbbször csak álmodik. Bizonyára azért, mert nem nyomasztotta

158