Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - Dobozi Eszter: A lehetetlen megkísértése
Tamásnak válaszolt: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam" (14:6). Az (Én, a határtalan szellem...) című negyvenkilenc részből felépülő, versciklusra emlékeztető mű filozófiai költemény, éppúgy, mint a Tao te King. Annak kiváló példája, hogyan oldódhat líraivá a gondolat, hogyan szelídülhet költészetté a filozófia. A magyar költészetnek olyan vékonynak vélt erecskéjét duzzasztja vele folyammá, s az ezt következő költői korszakainak nagy gondolati teljesítményei által, amely azt hivatott igazolni, mégiscsak létezik filozofikus irodalom magyar nyelven is, a magyar költészetnek van egy olyan ága, amelyben gondolat és képzelet oldódik egymásba. S nem is előzmény nélkül, elég, ha csak Vörösmartyra, József Attilára gondolunk. Az utókor értelmezőjének elragadtatása ellenpontozásaként álljon itt néhány kérdő mondat. Vajon miért maradt homályban ez a mű? Miért nem keresett alkalmat a publikálására a szerző, ha rögtön 1944-ben nem is, de a későbbi évtizedekben? Hiszen a költemény prózai párja, A teljesség felé (mely forrásaiban, szellemében, gondolatiságában egy a verssel) napvilágot látott 1945-ben. Mondhatjuk azt is, az 1944-es alkotás előképe az e tájt vagy közvetlenül ezután írott lírai prózának, ha nem ugyanannak verses változata. Értéktelenebbnek tartotta a prózai műnél? Nem találta teljesnek a líraiság és a filozófiai tartalom eggyé forrását? Költeményként túl didaktikusnak vélte? A Vers születése című disszertációja prózaírás és verselés összevetésével is foglalkozik második fejezetében. A prózaírásról itt ekként fogalmaz: „Ha prózát írunk: a jelentésre, tartalomra összpontosulunk, az esemény vagy gondolat szálát vezetjük: a prózaírás értelmi koncentráltságot kíván. Versköltésnél másként áll az eset: a gondolatfűzés mellett fellépnek nem értelmi elemek is: az ütem és rím megbontja a gondolatfűzés egyeduralmát, értelmen-kívüli irányba elhajlítja a szépségkeresést.” (Weöres, 1939. 8.) Amikor a bölcs szerepét magára véve tanításokat közvetít, vélhetően jobbnak tartja a bölcseleti tartalomra koncentráló és az értelemnek szóló prózát, mint a nem-értelmi elemek irányába elhajló költeményt. Ugyanakkor talán a bölcseleti tartalom költeménnyé formált változatával nem felelhetett meg annak az önmagával szemben támasztott igénynek, mely Kenyeres Zoltán szerint már „1943-ban a Medúza verseinek egybeválogatásakor" (Kenyeres, 2013.97.) is megjelent gondolkodásában. A Weöres Sándorról szóló monográfia szerzője idézi a Várkonyi Nándornak szóló mondatokat, melyekben verseszményét fogalmazza meg: „Most végre megtaláltam a csak versben közölhető tartalmat, mely a formától el sem választható: a gondolatok nem az értelem rendje szerbit, hanem az értelemre mintegy merőlegesen jelennek meg." (Kenyeres, 2013. 97.) Olyan verset tart itt igazi költészetnek a költő, amelyben a „verssorok az értelmüket nem önmagukban hordják", hanem asszociációiban, a gondolati és hangulati összevillanásokban rejlik a mű üzenete. Az (Én a határtalan szellem...) című hosszúversét talán olyannak gondolta, mint amelyben a gondolat uralkodik a költőiség fölött. Mindez nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy a közelmúltban közzétett költeményt ne a felfedezés örömével olvassuk. 129
