Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Dobozi Eszter: A lehetetlen megkísértése

gomolygó „alaktalan zűrzavar" pedig a pokol. Az ember ennélfogva saját lényében hordozza mind a menny ígéretét, mind a pokol fenyegetettségét. Menny és pokol képzete nem azonos e felfogásban a dajkamesékben hívő elképzelése szerinti dőzsölés-kínlódás ellentétpárral. Ugyanitt, az Isten létét, nemlétét firtató tizenkettedik részben merülnek fel olyan végső kérdések, mint a van-e öröklét vagy nincs problémája, vagy az, hogy van-e értelme az életnek. Választ nem kaphat ezekre a dilemmákra az ember, mert kérdései magaféltésből, szorongásból fakadnak. Válaszok csak a „határtalan szellem" áramlásaiban születhetnek. Paradox módon csak a nem kérdező kaphatna feleletet mindezekre. De mivel nem kérdez, nincs felelet. A nem kérdező legfeljebb megokolatlan bizonyosságában lelheti nyugalmát: „De én se kérdezek: / bennem dúskál a világ, mint szeretők a szerelemben, s ezzel megelégszem." Olyan lényegiség ez a bizonyosság, mely úgy ragyog fel a metafizikai otthonosságban, mint a szubsztancia. Miképpen az ilyen mondatok Weöres Sándor hagyatékában: „Istent nem hiszem, hanem: tudom." (Weöres, 2011. 319.)

Az ember mibenléte foglalkoztatja a szerzőt, vagyis a „határtalan szellem" közvetítőjét, pontosabban: közvetítője közvetítőjét a tizenötödik-tizennyolcadik fejezetben:

„Bizony az ember oly parttalan,

mint pillantása, melyben elfér a föld, a tenger, az ég,

és benne úsznak a csillagok."

Lényének nehezen meghatározható voltánál csak az élet-halál kérdése súlyosabb. Nem is lehet róla beszélni másként, mint paradoxonok sorozatával: „Mit valaminek hittél, semmivé lesz, / mit semminek hittél, valamivé lesz." Élete feltételezi halálát, halála feltételezi életét. A kettő így voltaképpen összeér, egy és ugyanaz.

A tizennyolcadik vers, ahogyan később a harmincharmadik is a költemény egészétől eltérő: profán fejezet az apokrif iratnak is fölfogható műben: „Ez a részegség éneke." Talán önirónia, talán fájdalmas iróniából groteszkbe hajló a tény, hogy a Krisztusra való utalás épp itt jelenik meg a legfélreérthetetlenebbül. A dőzsölő, mulató ember cinizmusával tekint „A rajtunk átható kép "-re s mondja: „a töviskoszorús fejű, tárt karú, / akinek vérét isszuk, fizeti a számlát". Az áldozat annak, akiért az áldozatot hozzák, megérthetetlen, elfogadhatatlan.

A tizenkilencedik-huszonkettedik szakasz a tévúton járó emberi társadalom bírálata, s benne a jelenkoré is. Az értékek elvesztésének, a szavak, a nyelv kiüresedésének, a vélemény- és gondolatszabadság elvesztésének kora a zsarnokok ideje. Az ariszto- telészi etika alapfogalmaira találunk rá ezekben a sorokban, amikor a jót az élvezetessel, a szépet a kívánatossal, az igazat a valóságossal állítja szembe. A jó, a szép, az igaz és ellentétpárjuk voltaképpen a velük rokon értelmű szavak tágabban értelmezett körébe tartoznak. Mégis, mekkora a különbség jó és élvezetes, szép és kívánatos, igaz és valóságos között! Az előbbiek az örök értékek világából valók, a velük ellentétes fogalmak pedig a folyton változó létből. Az egyik oldalon találjuk a valódi boldogság forrásait, a másikon az undorig eljuttató futó örömöket. Az emberiség történelme nem más, mint az örökkévaló és a látszat értékeinek folyamatos fölcserélődése. A szavak is kifordulnak önmagukból, amikor az okos az önző és törtető, a tehetséges az „öntelt és közveszélyes" szinonimája. „Fix fizetés az existentia, / szatócsnál kapható az

127