Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Dobozi Eszter: A lehetetlen megkísértése

Lao-ce „sürgés-nélküli cselekedet"-e (10. rész) paradoxon. Többszörös paradoxon a vers 11. részének logikai következtetésként ható állítása is: „A házon aj tót-ablakot nyitnak, / mert belül üresség rejlik: / a ház ezért használható. / így hasznos a létező / és hasznot-adó a nemlétező." Weöres is gyakran paradoxonokban beszél, amikor tanít: „becsüld meg értelmed, virágaid és gyümölcseid, / és tudd, hogy a bölcsnek nem kell virág és gyümölcs" (8. rész). Csupa paradoxon például a 16. rész is, amikor a lét abszurditásaira mutat rá: „Ne hidd, hogy továbbélsz a halálban. / Ne hidd, hogy elpihensz a halálban. II Mit valaminek hittél, semmivé lesz, / mit semminek hittél, valamivé lesz. / Életté válik halálod. / halállá válik életed." Ezek a paradoxonokban megnyilatkozó tanácsok azonban nem csupán Lao-ce könyvéhez kötik Weörest, hanem a Szentíráshoz is. Mintha Jézus tanításait olvasnánk, olykor - mint az idézett részletben is - a boldogmondások logikájának áthallásai tűnnek fel soraiban.

Az Én, a határtalan szellem... apokrif testamentum. Tanításokat, tiltásokat fogalmaz meg. De létbölcselet is. Mint az ószövetségi próféták, jósol, ítél, a falánk és hatalommámortól, az erőszaktól megfertőzött emberiség pusztulásának veszélyére figyelmeztet, s egyszersmind megmutatja a szabadulás útját.

A negyvenkilenc számozott részre tagolt poéma első három része az „En"-nek tételezett beszélő önmeghatározása. A mindenek fölött való szellemmel azonos ő, aki próféták, jósok által nyilatkozik meg az emberi világban. A „Teremtő" „legkisebb szolgáló angyala". Aki megtestesül, majd eltűnik, hogy háromezer év múlva újraszülessen. Háromezer évente „sürüdik személlyé", mint a bölcsek Platón lélekvándorlás-felfogásában.

A negyedik részben szólít meg először valakit a vers egyes szám második szemé- lyű formulát alkalmazva. Ez a személy ettől kezdve szinte mindegyik szakaszban megszólíttatik. Pontosabban, felszólíttatik. Ki ő? A beszélő? A költő? Egy harmadik személy? Mi mindannyian? Az általános alanyt helyettesíti a „te"? Minthogy nem önmegszólító jellegű ez az egyes szám második személyűség, a „te" nem lehet azonos sem a beszélővel, sem a költővel. A szöveg egészéből következően sokkal inkább a további fejezetekben olvasható tanítások, próféciák, jóslatok címzettje, célpontja. Weöres e költeménye tehát nem annak az önmegszólító verstípusnak a megjelenése, amelyre Németh G. Béla a magyar költészetben, különösen a XX. századiban, oly sokszor visszatérően rámutat (Balassitól József Attiláig). (Németh G., 1982.103-168.)

A „te" az a személy, aki az „Én"-nek nevezett határtalan és személytelen szellemhez való viszonyában lelheti meg látszatok fölötti, valódi létezését. „Ha magad legmélyére látnál: / téged-engem egy-lényként találnál/ az első forrásnál." így zárja a harmadik fejezetet, hogy ezt a meg- és felszólított lényt már soha el ne engedje, egészen a teljes költemény utolsó soráig. Ugyanaz a parancs hangzik el itt, amelyet oly jól ismerhetünk Weöresnek A teljesség felé című költői prózájából is. „Szállj le önmagad mélyére, mint egy kútba; s ahogy a határolt kút mélyén megtalálod a határtalan talajvizet: változó egyéniséged alatt megtalálod a változatlan létezést" - írja ott. „...merülj el mélyedben, / ahol megtalálsz engem, / ahol azonos vagy velem: / birodalmad küszöbe ott van" - mondja itt a verses műben.

Míg az ötödik és hatodik szakasz még inkább az „Én" és „te" viszony felfejtése, addig a hetedik fejezettel kezdődnek a tanítások, a parancsolatok. Az életvezetésre vonatkozó utasítások azonban nem a hatalom mindenhatóságával nehezednek a tanításban részesülőre, hanem az erőszak-nélküliség erejével: „Szeretlek és segítlek, / de csak

125