Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Dobozi Eszter: A lehetetlen megkísértése

írták le életében, hogy vallásos költő volt. Saját magát azonban nemegyszer ekként mutatta be. Ahogyan az Evangélikus Elet 1968. november 17-én megjelent interjújában jellemezte saját költészetét, úgy beszélt Rómában a vatikáni rádió riporterének is (Vigília, 1970): „Költészetem alapjában véve vallásos költészet." (Egyedül mindenkivel, 1993. 138.) A keleti filozófiák és vallások iratai és alkotói mellett - itt említi a Bibliát, külön is hangsúlyozva a Dávid-zsoltárokat, az Apostolok cselekedeteit, az Énekek énekét mint állandó élményforrást. Vallomása szerint evangélikusként is hatottak rá - csakúgy, mint a keletiek - a keresztény misztikusok: Keresztes Szent János, Avilai Szent Teréz, Siénai Szent Katalin. Olvasta a katolikus filozófusokat: Szentviktori Hugót, Szent Ágoston, Szent Tamás, Szent Jeromos műveit. Kelet és Nyugat Weöres Sándorban összeér, ő felfedezni véli pl. Lao Ce gondolatait az evangéliumokban ugyanúgy, mint az Upanisadokban, a Badavatgitában, a Szent Viktor-i filozófusoknál: „...számomra a keresztény misztika vagy keleti misztika meglehetősen azonos." (I. m. 138.) A költő vallomásaiból az is kitűnik, Jézus Krisztus alakja folyamatosan foglalkoztatta. Őt tartotta az „örök Embernek". (I. m. 139.) Az örök emberit, a jézusi alapréteget kutatta az emberben. Azt, ami az emberi lényben a személyiség, az egyéniség változó vonásai alatti mélyrétegekben állandó és örök. Arról beszél Homyik Miklósnak 1967-ben, hogy e jézusi alapréteg lényegét szeretné közvetíteni költészete által az emberiségnek. Ahogyan 1970-ben a Vigília körkérdésére is ekként válaszolt: „Azért írok, mert jobban, pontosabban ki akarom fejezni az azonosságot Jézussal bennem és másokban. Fütyülök rá, hogy hányán olvassák, vagy hányán nem olvassák a verseimet. Egyetlen célom: egy fokkal közelebb hozni a jóakaratú, érzékeny olvasót ehhez az azonossághoz, a Jézussal való egységhez." (Weöres, 2011. 340.)

A személyiség lebontására törekvő, az egyéniség fontosságát tagadó költőnek, az Ars poetica című költői hitvallás szerzőjének felfogása ez a maga költői vállalásáról, mely nem nélkülözi a küldetésesség sajátos értelmét, és eszerint a költői működés egyet jelent valamiféle missziós cselekedettel. Egy másik fogalommal élve: a költő az ember és az emberi érzékeléssel fel nem fogható szférák közötti közvetítő.

A közvetítő szólal meg abban a hosszú, 49 részre tagolt költeményében is, amelyet az Elhagyott versekben olvashatunk először, s amely az (Én, a határtalan szellem...) címmel szerepel a kötetben. (Weöres, 2013. 275-306.) A mű a feltételezések szerint 1944- ből való. Van egy variánsa is, amely vélhetően megelőzte az 1944-es változatot. Erre lehet következtetni abból, hogy e másik variáció tagolatlanabb, kidolgozatlanabb és befejezetlennek hat, szemben az 1944-es keletkezésű megszerkesztettségével.

Ahogyan a mű címében is, a költemény egészében is hangsúlyozottá válik a beszélő egyes szám első személyűsége.

„Szólok én, a határtalan szellem a kicsiny emberen keresztül.

Szólok én, Lao-ce, más életen keresztül."

Aki itt megszólal, a végtelen és időtlen szellem. A mű teljes egészének értelme szerint a mindnyájunkban ott szunnyadó „Személytelen közös áram". Az emberi lény legmélyén rejtőző örök lényeg: „az emberben és művében testet öltök" - így szól az önmeghatározás a harmadik számú részben. Valaki, aki személyünknél is azonosabb velünk:

122