Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Bálint Péter: A metaforáról metaforikusan

lensége, még inkább: kielégíthetetlensége, a végtelenségből csakis a véges tartalmak kimondhatósága okán visszamaradó hiányérzet állandósul, és az őrjöngés számos változatát váltja ki a lét faggatójából. A két gondolat közötti hasonlóság alapja a Szentkuthynál többször is előkerülő „imprecízió", aminek oka nem más, minthogy a végtelen ideáját a véges elme nem képes önmagából megalkotni, hanem kívülről hatol be az értelembe.

Szentkuthy naplóíró énjének őrületére jellemző, hogy a fragmentumokban folyton visszatér egy már rögzített észlelethez, érzülethez, mint a szövegben valamiként tárgyiasult és önmagától eltávolított ismerethez, s rávetvén tekintetét (ama fenomenológiai tekintetet), miközben a folyton múlt felé közelítő most aspektusában újfent tisztázza, és persze másféleképpen alapozza meg korábbi kijelentését, egyben megmutatja számunkra a tudat működését is. Ennek a működésvizsgálatnak szintén kettős a természete (e kettősséget hangsúlyozni kívánom, mert Szentkuthy örökösen dualitásokban gondolkozik), egyfelől a reflexió korlátozza magát a szemlélődést és a tárgyra irányuló szemléletet, másfelől a szemlélt dolgokhoz való tudati viszonyulás előhozza a temporalitás és az időfenomenológia kérdését. (Egy helyütt ezt írja naplójában: „A nap az egyetlen egzisztenciális egység - minden egyéb időfogalom: fikció".) A tudataktusban a valamihez és/vagy valakihez való visszatérés, pontosabban a Deleuze említette „emlékmaradványokhoz” (bizonyos értelemben a naplóban archivált szövegekhez) visszatérés elsősorban mindig az emlékezés ügyét veti föl, abban az értelemben, amit Derrida ad számunkra: „az írás mintegy magától ítéli magát a visszaemlékezésre". Másodsorban pedig a „logikus bizonyítás" helyett a felidézés, az átírás, az újbóli színrevitel gesztusát hívja elő az íróból, aki inkább csak tanúságot, mintsem bizonyosságot tesz valaki/valami „egyetlen" létmódjáról. Szentkuthy naplóíróként (naplójában töprengő és bölcselkedni szerető szerzőként) megengedheti magának, hogy ne a fogalmak tisztázására, a végesben szunnyadó tények megkérdőjelezhetetlen meghatározására törekedjék, hanem bizonyos mennyiségű állítást tegyen, tárjon elénk, társítson a mi képzeletünkhöz, s megvizsgálja azok igaz vagy hamis voltát, amihez nem feltétlenül a logikát és ontológiát, mint inkább a fenomenológiát és etikát hívja segítségül. „A fenomenológia - hogy újfent Ullmann Tamást idézzem: A látványosság anarchiája című tanulmányán keresztül - a magányos szemlélésre szólít fel, és ennek a beállítódásnak a módszerét kínálja". Szentkuthy pedig semmit sem szeret jobban ennél a montaigne-i toronyban való magányos szemlélődésnél, a fenomenológiai leírásokban és analitikus miniatúrákban tobzódásnál. A metaforák, a retorikus alakzatok, a szimbolikus képek, a poétikus hangvételű vallomások és erotikus fantazmagóriák révén másfajta értelmet bontakoztat ki és másfajta értelmet ad, értelemösszefüggést teremt, mint valaki más, mondjuk egy szakavatott filozófus, aki a naplószerző énjében rejtekező töprengővei szemben ragaszkodik a nyugati gondolkodás hagyományához. Szentkuthy éppen az általa tisztelt Goethe (akit egy önéletrajzi regényben számunkra megelevenített) költő- és költőiségideáját követve, a poétikus nyelvet és metaforikus alakzatokat állítva szemlélődése/mondása szolgálatába, szabadon válaszolhat magának a maga által feltett kérdésekre. így válik egyszerre szerzővé: naplóbeli fragmentumszövegek szerzőjévé, s e fragmentumszövegek szerzőjének kritikus értelmezőjévé. E ket107