Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - Győri László: Egy kis Baudelaire
s egyik magyar monográfusa elég merészen azt jegyzi meg róla, hogyha nincs ilyen kihívó, provokáló, feltűnést keltő címe, „talán ezt a könyvet is beszitálta volna a közöny és a feledés". Aligha. Amikor Baudelaire elküldte Victor Hugónak, így köszönte meg: „Ön a Művészet egét nem tudom, milyen gyászos sugárral ajándékozza meg, Ön új borzongást teremt." Egy angol költő, Algernon Charles Swinburne, öt év múlva, ami azért nem olyan nagy idő, fölfedezi magának és magasztaló tanulmányt írt róla, négy esztendőre rá pedig Ave atcjue vale címmel verset is intéz hozzá. Charles-Augustin Saint-Beuve megjegyzése: „... kiagyalt és összetett eredetiségű, berakásos munkával készült, romantikus Kamcsatka". Dicséret is, fanyalgás is. A fiatal Mallarmé el van tőle ragadtatva: „...gyönyörrel mélyedek el A romlás virágai drága lapjaiba." Az úgynevezett Parnasszisták magukénak vallják. Amikor 1866-ban kiadják a La Parnasse contemporain első füzetét, Baudelaire néhány versét is közük. Céljuk: a romantika ömlengései helyébe szigorú, tárgyias, hidegen tökéletes költészetet teremteni, és eszerint Baudelaire költészetét tárgyias, hideg poézisnek tekintették. Ha nem is az, de túl van a romantikán, úgy, hogy fél lábbal még benne áll. A romantika nagy figurája a Sátán, és Baudelaire sokszor beleölti a verseibe a Sátánt, a Démont, a poklot, az alvilágot. Annyira eleven jelképek, hogy szinte már élnek. Amit mi egy idő után erőszakkal kicsikartnak, sőt - Saint-Beuve- vel - kiagyaltnak érzünk. Ez a keresztény kultúra mély átélése, mert Baudelaire nemcsak jó polgár, illemtudó úr, minden látszat ellenére erkölcsös, jó keresztény is, egész élete sötét zűrzavarai ellenére az; a jóra törekszik, bűnei miatt folytonos bűnbánat gyötri, azért veszi észre a rosszat, a romlást, azért nyúl bele mélyen, mert az áhított fehér előtt jobban kirajzolódik a sötét. A középkori önostorozó keresztények találták ki a „memento móri", az „emlékezz a halálra", a „készülj a halálra" fenyegetését, és ez a gondolat mélyen megérintette, ez van benne legtisztábban az Egy dögben, de számtalan helyet tudunk felmutatni, ahol a test felbomlását festi, mintegy első naturalistaként. A lelket is férgek, nyüvek lepik el, ha nem a lelkiismeret-furdalás, a lélek finomabb férgei, a termékeny tevékenység ellenében az unalom, a spleen (Baudelaire képes az angol spleen uralma alá hajtani a fejét, amely ma már semmit sem jelent, korhoz kötött, elenyészett divat). Az Előhang felsorolja az ember összes bűnét, és amikor már nem tudjuk, mit tehet még hozzá, azt mondja, van még egy: az Unalom! Már tizennyolc éves korában azt írta anyjának: „...olyan mélyen vagyok, amennyire csak lehet... semmi sem maradt, csak közöny, rosszkedv és unalom." Számtalan versében emlegeti, mai szóval talán depressziónak hívnánk. Ha ma olvassuk A romlás virágait, mi az, ami megkap, elragad, annak ellenére, hogy egy idő után ugyan unalmas lesz az unalom, a Sátán, Belzebub, a démonok, a férgek, a nyüvek, a kígyók emlegetése, hogy az Egy dög után már kevésbé kap meg a fej nélküli női hulla lefestése, hogy egyetértőleg bólintunk Sartre-ral: „Baudelaire a gőgjén ütött sebeket gyakran kenegeti a halála után osztályrészéül jutó hírnév gyógyításával", amelyben nem a szó szerinti értelem a lényeges, hanem az, hogy Sartre nem esik hasra Baudelaire előtt, az sosem tesz jót egy nagy költőnek; hogy Pilinszkyről azt olvassuk: a háború után halványul benne a Baudelaire iránt való tisztelet, meglátja benne a művésziest, élete végén kiejti legkedvesebb költői 38
