Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - András Sándor: Hölderlin

én kiemelésem, AS], aki nemcsak e föld és a Halottak vad világa között áll meg, hanem az örökké emberellenes természetfolyamatban, útban a másik világ felé határozottabban kényszerít a földhöz", és a költészetnek, a „miénknek" ehhez kell alkalmazkodnia. A görögök tudták mi a sorsuk; gyengeségük abban állt, fő tendenciájuk az volt, hogyan uralkodjanak magukon, hogyan uralják magukat, „a mi időnk elképzeléseiben ezzel szemben az a fő tendencia, hogy célba találjunk, hogy legyen sorsunk, mivel a sorstalanság »das Schicksallose«, a düszmoron a mi gyengénk"4

A hosszas fejtegetésnek, amit szükségesnek tartottam, az a lényege, hogy a görög tragédiát egy honosfóldibbnek kell alárendelni, Hölderlin konkrét példája az Odipusz Kolonoszban, szemben az Ödipusz a zsarnokkal. Ez azt jelenti, hogy ma más a honosföldi, a görög tragédiákat a görögök világa szerint kell érteni (és fordítani). Ma, mondja, ilyen formája a tragédiának éppen elmegy (tauglich), mert „az államok és a világ szellemét csakis ügyetlen, balkezes (»linkisch«) szempontból lehet megragadni." De a honosföldi költőknek ma nem az a dolguk, hogy „az idő szellemét megérteni akarják, hanem az, hogy megragadják és érezzék, ha már felfogták és megtanulták". Ebből pedig két dolog ütött és üt meg engem ma is. Egyrészt az, ahogyan Hölderlin helyet, időt, gondolkodást és érzést korszakol, másrészt, ahogyan - egymás ellenében, vagyis egymáshoz igazítva, összetartozó különbségként - az ugyanegy Zeusz névvel megnevezett Isten uralma alatt az ókori ember-halandóságtól eltérő keresztény Isten-halandóságra és vele „a másik világra" emlékeztet. Ehhez kapcsolódik, hogy az Isten-halandóság Krisztus példája szerint nem egy halott, hanem egy tovább élő, csak elmenekült-eltávozott Istenre, és egy olyan új világra figyelmeztet, amelyikben az Istenek együttese tér majd vissza, és arra ébren virrasztva kell várni. Visszatérésüket erőszakosan siettetni nem lehet, viszont fogadóképesnek: egyfelől emlékezőnek, de nem egy mozdulatlanságba fagyott múltra emlékezőnek, másfelől egy nem elképzelhetetlen földöntúli, hanem egy földön éteri-szellemi jövőre várakozónak, készülődőnek kell lenni. Engem, megvallom, ez azért vonz, amiért az a mondás: „ahol ketten- hárman vagytok, ott van a mennyország", és az a gondolat, hogy a vőlegény azokhoz a lányokhoz megy, akik az éjszakában égő mécsessel várják, azokhoz nem, akik alszanak.

És mindennek van egy politikai-társadalmi vetülete is. Azt mondja ugyanis, hogy az Antigonében „Az ész adta forma (»Vernunftform«), amelyik itt tragikusan képződik, politikai, méghozzá republikánus, mert Kreon és Antigone, forma és ellenforma, között túl egyenlően van tartva az egyensúly. Különösen a végén mutatkozik ez meg, amikor Kreont a szolgái majdnem bántalmazzák." (II: 376) Ebből ugyan nem derül ki egyértelműen, hogy Hölderlin a republikanizmus, vagy a túlzó, az egyenlőséget eltúlzó republikanizmus ellen volt-e, de annyi biztos, hogy elítélte a kivégzésekig radikalizálódó francia forradalmat, és nem tudni, milyen ész adta formát tartott a politikában kívánatosnak, ideálisnak. Ahogyan az is biztos, hogy nem az abszolút

4 Nem tudom, Kertész Imre erre gondolva adta-e regényének a Sorstalanság címet, így azt se, ha igen, ironikusnak szánta-e, vagy a zsidó népre is értette, amit Hölderlin a mi (máig tartó) világunkról mondott.

17