Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - András Sándor: Hölderlin
igazán jól fordítani: „Az igazi igazság csakis az, amelyikben, mivel saját rendszerében, saját idejébe és helyére kerülve, a tévedés is igazsággá válik. Az a fény, amelyik saját magát és az éjszakát is megvilágítja. Ez a legmagasabb költészet, benne a költőietlen is költőivé válik, mivel megfelelő időben és megfelelő helyen a műalkotás egészében mondó- dik." (II: 59) 4. Miért érzem Hölderlin költeményeit olyan sugárzónak, bennük a kijelentéseknek súlyát és erejét? A bennük kifejeződő meggyőződés miatt? Részben. A meggyőződés ugyanis mindig valamire vonatkozik, arra, ami valaki számára van. Ezért egy kijelentés maga nem sugallhatja és éreztetheti. Amikor Reviczky azt írja: „A nagy Pán halott!'' (a Pán halála című versében), kijelent valamit, amit Hölderlin nem tenne. Szerinte Pán nem lehet halott, ha az Istenek csak eltávoztak és nem halottak, hiszen akkor Hölderlin meggyőződése szerint nem lenne élet a földön. A meggyőződés mindig valamire utal, ami van, ezt viszont érezni is kell, és akkor az éreztetés fontos. Éreztetést mondok, nem meggyőzést. Az éreztetésnek a hangból, egy beszélő hangjából kell erednie. Számomra az hangzik meggyőzően, akiről hiszem, hogy komolyan gondolja és érzi, amit mond. A gondolathoz társulnia kell érzésnek, a meg vagyok győződve róla érzésének, ami a beszélő ember egészére vonatkozik, nem csak egy gondolatra, tehát olvasó magam egészére is, ami érez és gondol, nem csak az énre. Az én és a magam közti különbséget és feszültséget kell a vers szövege révén éreztetni, méghozzá egyensúlyban tartva a kettőt. Hasonlítanám ezt de Bohr komplementaritás-elvéhez: a fény részecske is, hullám is, anélkül, hogy szintézisük lenne. Mi láthatjuk szintézisnek, egyetlen fénylésnek, de csak azért, mert nem az (mi, emberek viszont olyanok vagyunk, amilyenek). Ez a feszültség érződik a beszédben, ami nemcsak egy emberből ugrik elő, hanem más emberek számára is, egyébként nem lenne se beszéd, se beszélgetés. Talán az a meggyőződés erejének rejtélye a költészetben, hogy az, amit a szó grammatikai értelmében kijelentésnek lehet mondani, egy egész világba ágyazódva, azt implikálva, magába hajtogatva, sugárzódva jelentkezik, és úgy, hogy a megszólaló hanghoz - ha tetszik, hallucinációhoz - tartozik. Reviczky verse egy fiktív történet, amely során egy Thamus nevű hajós egyszerre azt hallja, hogy valaki megszólítja: ,,»A földi hang embertől jő; ez égi. / Ki vagy? Mi kell?« - Thamus szepegve kérdi." A hang nincsen azonosítva, úgy mondja a vers summájaként: „A kicsapongó istenek halottak, / Kora lejárt a dölyfós boldogoknak, / A szenvedők bírják eztán a földet. / Édes gyönyör leszen hullatni könnyet." És az azonosítatlan hang beszéde után, a vers végén a vers - a költő? - mondja: „Az ég alján a földdel összefolyva / Feltűnik a kereszt." A vers szerintem nem elég jó, de én csak azt akarom jelezni, hogy nem meggyőző, nyelvileg nem is lehet, de gondolatilag sem: a kijelentések egy fiktív történetben hangzanak el, a hozzájuk tartozó világ klisészerű, és nem Reviczky szólal meg költőként, nem a maga meggyőződését fejezi ki. Lehet, hogy karikatúraként aránytalan a két költőt összehasonlítani, József Attila arányos lenne, a példa azonban csak arra szolgál, hogy jelezzem: költeményben 14
