Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - Elek Tibor: Útkeresés köztes pillanat(ok)ban

karóval indult / az öröklétbe" (Tavaszi földben). A különböző, a szélső tér- és idősíkok egymásra vonatkoztatásának későbbi költészetében is gyakran alkalmazott szemléletére Markó valószínűleg Lászlóffy Aladár költészetében talált mintát, akiről többek között azt írta 1973-ban: „hallatlan rugalmassággal építi egymásra a különböző időegységeket, évszakok, pillanatok, a történelem korszakainak szimultaneitásával hoz létre egy önálló szimbólumrendszert: (...) A költő számára így válik lehetővé a legmélyebb - és legpillanatnyibb - személyességből a legtágabb időkategóriába való átcsapás. Aktualitás és állandóság örökös egymásba játszása hozza létre verseinek nyitottságát, analógiák egész sorát. "28

A világban, vagy inkább a létezésben való helykeresés, otthon(osság)keresés során rendkivüli fontosságúvá válik a lírai én önazonosságának a kérdése, a többes és az egyes számú ragozás (akár versen belüli) váltakozásában is benne lehet ez a bizonytalanság az én (felvállalása) körül, hogy végül is ki beszél, ki beszéljen a versben. De ezt az énkeresést tükrözi az arc, a varázslás (főként az első kötetben), az arc mellett az álarc, a maszkok, az átváltozás, a cirkusz, a bűvészkedés (főként a második kötetben) motívumainak hangsúlyos jelenléte is. Székely János mindezek alapján egyenesen rejtőzködő költőnek minősíti Markót, s a rejtőzködő attitűdjét így értelmezi: „Nem az vagyok, aki vagyok - mondja számomra (s talán a nevemben is) végső soron és összességében a Sárgaréz évszak. - Nem lehetek, aki lehetnék. Álruhákban, maszkokban, fényképekben, tükrökben, saját látszataimban tengődöm; nem tudok, nem merek magamként élni, azzá lenni, aki szeretnék. Bohóc vagyok, szobor vagyok, késnyelő, madárijesztő, hóember vagyok; idegen arcokat öltök fel, már nincs is igazi arcom; létem nem sajátlagos lét, személyiségem: álszemélyiség. Minden úton és módon bujkálok, rejtőzködöm, de azért meg is mutatkozom (épp a rejtőzködésben) - keressetek engemZ"29 Mint ahogy keresem én is önmagamat, tehetnénk mindehhez hozzá, Markó nevében, tucatnyi, az álarcot felöltem, illetve falra akasztani vágyó versét összegezve: „Örült komédiásként magunkra szednénk / minden elmúlást, minden maszkot, / csontfehér hidegben bundára bundát, / hogy meg ne fázzék, meg ne fagyjon / egyetlen - nem létező - arcunk." - Hiány; „Hol van az arc, / mely arcunkat bizonyítja?" - Találkozások (Fejsze). A sok-sok arc és álarc közül végül mintha az ellenkező irányba, de hazainduló hajós, Magellán arca emelkedne ki: „Szakállas Magellán-arc a vizek fölött / Úton vagyok - hát magam vagyok / így távolodom most közeledve / S így közeledem távolodva / Alattam víz Fölöttem égbolt / Még hátravan a hazaérkezés / S még azelőtt a Fülöp-szigetek." (Befejezetlen kör). Székely János egyébként a kor, a hatvanas-hetvenes évek romániai magyar társadalmi-politikai körülményeitől nem független, jellegzetes emberi léthelyzetére, kényszerű szerepjátékaira mutat rá nagyon pontosan, nem véletlen, hogy oly sokan éltek hasonló kifejezőeszközökkel Erdélyben, például maga Székely János is már Markó előtt, vagy a Forrás harmadik nemzedékének több tagja, például Szőcs Géza, Palotás Dezső, Egyed Péter egyidejűén.

Az én és a világ faggatásának eszköze a szó (a nyelv, az ének), ami Markó verseiben kezdettől kitüntetett és reflektált helyzetű fogalom. Már A szavak városában kötetcímadó és -nyitó versében (ami szövegformálása és szimbolikája alapján időben inkább a kötet utoljára született versei közé tartozhat) hangsúlyos kérdés, „mert réges-rég kijöttünk már / az évszakok kapuján mögöttünk / hulló barack a szó", hogy „mit

28 Markó Béla: Személyesség és teljességigény. Igaz Szó, 1973.10. 640-645.

29 Székely János: Az értelmezés kísértései. Igaz Szó, 1977.12. 617-620.

106