Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - Elek Tibor: Útkeresés köztes pillanat(ok)ban
szűkülésével voltak kénytelenek szembenézni, így a pozícióik megőrzésére törekedhettek csupán, nem a szerkesztőségek kibővítésére például. S mindez annak következtében, hogy a hetvenes évek végére ismét felerősödött a kisebbségek elnyomását és beolvasztását célzó román politikai stratégia. Érdekes, hogy miközben állítása szerint Markónak indulásakor nem volt nemzedéki tudata, mégis sok olyan verse van pályája első évtizedéből, amely többes szám első személyben fogalmazva valamiféle közösségi élményt, életérzést fejez ki. Igaz, ezek inkább életkori értelemben tekinthetők egyfajta nemzedéki élmény közvetítéseinek (7l szavak városában, Egyszerű vers, Indulás, Ének, Hit, Körforgás, Hidegek, Kitömött madarak, Málnászók, Tudás, Nagyváros - A szavak városában; Tigris, Az eső érkezése, Fegyverben, Hiány, A hiányzó tükör, Maszk, Idő, Behavazott nyár, A fiúvá változott szarvas, A felboncolt madár — Sárgaréz évszak). Ráadásul nem is mindig lehet meghatározni azt, hogy a többes szám első személy („Mi vagyunk azok" - Nagyváros/ A szavak városában) pontosan kikre is utal: olykor valóságos tartalom nélküli, az előző irodalmi nemzedékektől örökölt nyelvi formulának, modor(osság)nak, indokolatlan fejedelmi többesnek látszik csupán, jobb esetben az általánosabb érvényű fogalmazásmódra törekvés eszközének, esetleg a családi közösség jelölésének. Máskor a valóságos generációs elkülönülés, az idősebbektől való elkülönböződés („ott ülnek az évszakok kapujában / a gyermekjátékká töpörödött öregemberek / s mi behúzódtunk a szavak városába" - A szavak városában) nyelvi eszközének, de többnyire a lírai én inkább mintha a személyes érzéseit, élményeit terjesztené ki, ruházná át korosztályos társaira is, így teremtve meg azt a közösséget és mi-tudatot, amelynek a nevében, hangján aztán megszólal. Időnként meg is szólítja, fel is szólítja társait: „Fiúk, amíg mi felnőttesdit játszunk, / s próbálgatjuk az ünnepi igéket, / játékainkkal valaki / titokban olajra lépett. (...) Fiúk, amíg mi felnőttesdit játszunk, / a játékokkal meglógott valaki. / Nem fáj nektek, hogy nem maradt más, / mint magunk felnőttnek vallani?" (Egyszerű vers - A szavak városában); „Ó, társaim, ebben a nagy-nagy / málnászásban, kacagjunk, / táncoljuk körbe a szorongás fenyőit!" (Málnászók — A szavak városában). Bizonyára ez tévesztette meg a két évvel ifjabb költőtársat, Szőcs Gézát is, amikor az első kötet számos vélt- valós gyöngéjén túl, elsősorban azért kárhoztatta a szerzőt, amiért nem a kamaszkori Egyszerű vers nemzedéki őszinteségét és közösségi lendületét vitte tovább verseiben: „Ezt a verset középiskolások és diákok tanulták meg kívülről. A kézen-közön elfolyt gyerekkor olyan élménye volt ezeknek a fiatalembereknek, hogy a még tinédzser Markó verse azt a szót mondta ki számukra, ami mindannyiuk száján már ott ült. A versben magukra ismertek, kemény egyszerűsége magával ragadta őket: ebben a versben az őszinteség, a fegyelmezett szenvedély és a közösségi kérdésvállalás olyan költői erővel ötvöződött, hogy Markó számára szinte magától értetődő természetességgel kínálkozott a nemzedék vezető költőjének szerepe. Mindez addig, míg nyilvánvaló nem lett, hogy Markó ezentúl csak a szerelem lovairól és a virágot jaj dúló fény magzatvizéről fog írni. "22 Markó további verseiből azonban az effajta vezető szerepre törekvés valóban nem olvasható ki, mint ahogy magukkal a versekkel nehezen támasztható alá a szerző afféle „népben-nemzetiségben" gondolkodása is, amit a pályakezdésénél bábáskodó Farkas Árpád fogalmazott meg, immár szintén az első kötet kapcsán: „ismét költő érkezett, erős egyéniségű, lassan, de biztosan körvonalazódó saját költői világgal, új és fontos őrszem, abból a fajtából való, mely népben-nemzetiségben is 22 Szőcs Géza: Tetteink növényágya. Utunk, 1974. 31. 2. 104
