Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - Elek Tibor: Útkeresés köztes pillanat(ok)ban

Az 1951-ben Kézdivásárhelyen elsőgenerációs értelmiségi szülők (édesapja agrármérnök, szakiskolai tanár, édesanyja korábban postai tisztviselő) gyermekeként született Markó mindkét ágon háromszéki székely földműves felmenőkkel rendelkezik. Gyermekkora jó részét szülővárosában, az akkor körülbelül tízezer lakosú polgárosult (egykor céhes) kisvárosban (Gábor Áron városában) élte le, színmagyar környezetben (az iskolában tanult meg románul), de a nyarak többségében gyakorta tartózkodott a sepsikőröspataki és olaszteleki falusi, gazdálkodó nagyszülőknél. A hagyományőrző, gazdálkodó falu és az iparkodó, polgárosult kisváros (az udvarterek) világa egyaránt személyes élményévé vált. Legutóbbi visszaemlékezése szerint mindent Kézdivásárhelytől, az ottani környezettől és szüleitől kapott. Az általa ma már értéknek tekintett tartózkodó, hideg emberi viszony- rendszert, s egyfajta puritánságot is, versenyszellemet és a gondolkodásnak azt a fajta élénkségét is, amit a székely humor mélyén találhatunk.5 Kisgyerekként még az 1952-től létező Magyar Autonóm Tartományban élt (1960-tól Háromszéket leválasztották róla, így Kézdivásárhely is Brassó tartományhoz került), amelyben igazi autonómia nem volt, hiszen egy végletesen centralizált kommunista államon belül létezett ez a közigazgatási formáció, de a magyar nyelvet hivatalosan is használták. Székelyföldön ekkor még élt a „magyar világ" emléke, sőt egyfajta ideiglenességtudattal, várakozással éltek az emberek, bíztak abban, hogy lesz is még magyar világ. Markót a környezete erős, egyértelmű nacionalizmusra, védekező nacionalizmusra nevelte, s a nagyszülőktől a rendszerellenességet, a kommunizmusellenességet is magába szívta.

Kézdivásárhely háromszáz éves gimnáziummal rendelkező iskolaváros volt, amelyben, s amelynek iskoláiban megbecsülték, támogatták a kultúrát, az értékteremtő alkotómunkát, a tehetséget. így a reál tagozatos, a költői mellett sokáig villamosmérnöki pályára is készülő, sokat olvasó, verseket író, verseket mondó, diáklapot szerkesztő Markót is igyekeztek segíteni a tanárai, és később azok az írók, költők is, akikkel kapcsolatba került már középiskolás diákként, „...a fiatal tehetségeket támogató közegben létezhettem, miközben az egy lefojtott, diktatórikus közeg volt egyébként. De lehet, hogy pontosan ezért, írók, értelmiségiek, alkotó emberek nagyon odafigyeltek a tehetséges fiatalokra. Én a befogadás szándékát éreztem mindvégig, és nem az elzárkózást" - emlékezik vissza ezekre az évekre a mából.6 A sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör körül mozgolódó fiatal irodalmárok közül többen is bejártak Markó iskolájába, megkeresték őt, mert olvasták verseit, mint az akkor már ismert író, Vári Attila, vagy olvasták hozzászólását az Ifjúmunkásban a Szent Anna-tavi ifjúsági táborozok „hippi" életformájáról zajló vitához, mint a lapban visszhangos riportokat közlő Gálfalvi György (akivel Markónak életre szóló barátsága alakult ki később). „Az igaz tehetség búvópatakként tör fel, erővel, frissen, kék hegyek levegőjét hozza magával, ha foly óvá szélesedik (...) A tizenhét esztendős Markó Béla soraiban ezt a dacos frissességet érzem, s lehetőséget arra, hogy mihamarabb elszakad iskolás versélményeitől, mert már ágaskodik benne az eredeti költői gondolat" - ezekkel a sorokkal ajánlotta Farkas Árpád a Megyei Tükör 1968. március 16-ai számában az olvasók figyelmébe az ifjú költőt.

5 „Mi csak postások vagyunk." Fekete Vince beszélget Markó Bélával. Székelyföld, 2013.11.102.

6 Nincs már kisebbrendűségi érzésünk. Hovanyecz László beszélgetése Markó Bélával. In: Hovanyecz László: Értékteremtők. Kossuth Kiadó, Budapest, 2013. 76.

98