Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - Alföldy Jenő: Magyarságversek szordínóval és anélkül Kálnoky László költészetében

Teljesebb hazaképét igyekszem felvázolni és értelmezni, amely a költő örökölt és tudatosan vállalt magyar voltából, de kritikai érzékéből is táplálkozott. Megállapíthatjuk, hogy magyarságtudata a hazai művelődés, azon belül főként az írásművészet értékein s az anyanyelv szeretetén nyugodott. A magyarságra vonatkozó, magasra fűtött érzelmi megnyilvánulásai legtöbbször nem a származás, hanem a magyar költő önazonosság-tudatából fakadtak — ebben megegyezett Radnóti Miklóssal éppúgy, mint Vas Istvánnal, Nemes Nagy Ágnessel vagy a Babits-nemzedékkel -, s ez az egyetemes poézisbe foglalt kultúra hatalmas tartományait is jelentette neki. És a progressziót Mi is a progresszió 1946-ban, az ő „osztályidegen", bár az igazolóbizottsági szűrőkön „csont nélkül" átment, embermentőként is igazolt helyzetében? Versei szerint: antifeudalizmus, sovinizmustól mentes patriotizmus, a kultúra értékes hagyományait őrző, modem, humánus észjárás és irodalmi ízlés.11 A hely sem volt számára közömbös, ahol felnövekednie és mintegy harminc évig élnie adatott. Ez a hely az ifjúkor meghatározó élményei folytán elsősorban Egert jelentette patinás építményeivel, történelmi emlékhelyeivel, a város és vidéke természeti adottságaival. Későbbi lakóhelye, Budapest mint különösebb érzelmek nélkül tudomásul vett, de a pálya szempontjából fontos környezeti adottság jelenik meg költészetében. Ez nem a főváros iránti közönyéből fakadt, hanem inkább poétikai szemléletének módosulásából: az ötvenes évektől kezdve elmaradtak a hangulatos tájversei - költészete elvontabbá, filo- zofikusabbá vált. Magától értetődött, hogy Pestre költözése után a fővárosi értelmiséghez tartozott, itt szerezte barátainak, eszmetársainak többségét, itt kapcsolódott be az országos irodalmi vérkeringésbe és a kulturális életbe a háborús és koalíciós években, igaz, itt is fosztották meg költői létezésétől 1948 és 1956 között, majd további évekre.

1977), valamint a további kötetekben megjelent önéletrajzi prózaversek nagy része. (Az Egy magánzó emlékirataiból kötetének utószavában írta a költő: a verseskönyv önéletrajzi ciklusa „legnagyobb részének Eger a színhelye".), Az Egy hiéna utóélete című, 1980-as kötetéig minden verseskönyvében találunk Egerre vonatkozó verset, csupán négy utolsó kötetében nem találunk ilyet, hacsak nem megneve- zetlenül, egy-egy mű kömyezetrajzában (pl.: Már megint a harmincas évek, in: Hőstettek az ülőkádban /1985/, vagy a versben megszólított költőtárs személyében (Adósság - A hetvenöt éves Apor Elemérnek, in: Bálnák a parton, 1982). Megemlítem még, hogy Az árnyak kertje számos zsánerképében, szerelmes és tájversében fölismerhető Eger vagy környéke.

11 Kálnoky egyes megnyilatkozásai és versrészletei arra engednek következtetni, hogy rokonszenvezett az évszázadok óta működő, antifeudális eredetű, felvilágosult szabadkőműves társulással, nem mint mozgalommal, hiszen ez a 20. században már nem is „mozgalom", hanem - ahogy Szerb Antal írta a szabad szellemű írókról - mint „az érzékeny emberek világszövetségé"-vel. Ez, szellemi elitizmusával együtt, csaknem mindig progresszív természetű, pártoktól, osztálytudattól, hatalmasságtól független lelki magatartást és klubszerűén, nem pedig szervezetszerűen működő összetartozást, kis létszámú „páholyt" jelent, noha terrorisztikus időkben összeesküvésként kezelték. Alkotóknak, értékteremtőknek, „templomépítőknek" is nevezték magukat. Szabadkőművesi hitvallásnak érzem Kálnoky Az elveszettek című versét, amely a magyar értelmiségnek abban a nehéz sorsú rétegében jelöli ki a költő helyét, amely megszenvedte az üldöztetést, illetve (az ő esetében) az üldözöttekkel vállalt szolidaritást, majd a háború után, a kommunista diktatúra idején megőrizte szellemi szuverenitását, és vállalva ennek egzisztenciális hátrányait, főként a költői nyilvánosság hiányát, egyetlen verssor erejéig sem állt be a hatalom kiszolgálói közé. A víz felszíne alatt is összekapaszkodó „elveszettek" költői képe egyrészt az 1944 végén a Dunába lőtt üldözöttekre és bujtatóikra, másrészt az 1948 utáni, a bennrekedt költői szótól fuldokló értelmiségiek - költők, írók, gondolkodók - sorsára utal. Költészete általában véve igazi értelmiségi tudatra vall, mely nem származáson, valláson vagy osztálytudaton áll, hanem független, szabad választáson alapuló öntudaton. Ha szabadkőművesnek tartotta magát, akkor szellemi elődeit és társait követte, Kazinczyt, Széchenyit, Kossuthot, Eötvöst, Adyt és Kosztolányit. Nem „tagság" dolga ez: legfőbb példaképére, Babitsra is illik a szabad gondolkodó, a „templomépítő", független szellemű értelmiségi jellemzése, akárcsak a „harmadik nemzedék" számos tagjára, Radnótira, Vas Istvánra és többé-kevésbé másokra is. A nevekből kitetszik, hogy a szabadkőművesség egyáltalán nem ellentétes a nemzettudattal, a hazafisággal.

68