Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - Sembery Gábor: Az angol

Hiába faggattam állapota hirtelen változásáról, kielégítő választ nem adott. Egy kókadt délután a kezembe nyomott egy borítékot, amiben valami könyvet éreztem, és megkért, őrizzem meg neki, amíg vissza nem kéri. Megkérdeztem, mi az, de kitérő választ adott, én pedig nem akartam firtatni, állapota miatt. Aztán megkért, hogy töltsem vele a szilveszter éjjelét, barátai körében. Természetesen rábólintottam, hiszen én is így terveztem az év búcsúztatását. Egy mérsékelten izgalmas mulatóhelyet szemeltünk ki, ahol sok ember elfér, zenét is adnak, de meg lehet húzódni egy sarokban, ha valaki elmélyültebb beszélgetésre vágyik.

Aztán eljött december 31-e. Az egész város izgatottan várt valamire, ami soha nem jön el, soha nem történik meg, csak éhes, vágyakozó fantáziánk kívánja, mint másnapos gyomor a keserűvizet. A mulatság a szokottnak indult, tömérdek fiatal döntötte magába az összes elképzelhető italt, szólt a zene, alkalmi szerelmek szövődtek, tartós kapcsolatok bomlottak szét percek alatt, egynémely asztalnál megváltották a világot, máshol öklök csattantak durva állkapcsokon. Az Angol idegei, ahogy megfigyelhettem, pattanásig feszültek, de az okát még csak nem is sejtettem, egészen addig, amíg be nem lépett az a nő. Csaknem olyan magas lehetett, mint az Angol, de kecses, törékeny csontú, fejedelmi alkat; fej- és arcformája finom, tökéletes, szeme tüzes, kábulatba ejtő, kezei és ujjai hosszúak, vékonyak, világos haja hullámzó, csillogó. Egyenesen az Angolhoz ment, megcsókolta, pár szót váltottak, aztán az Angol odafordult hozzám, arcán megfeszült a bőr, szeme szikrákat vetett, és azt mondta, bocsássák meg, egy fontos ügyet kell tisztáznia a hölggyel. Kimentek az ajtón, és akkor láttam őt utoljára.

Később olvastam, hogy még látták, ahogyan elindul a Margit hídon, de a túloldalon már nyoma veszett. Testét nem vetette partra a Duna sehol. Hirtelen tűnt el az életemből, ahogyan belépett. Talán el is felejtettem volna hórihorgas alakját, ha nem kerül a kezembe minap a boríték, amit szilveszter előtt átadott. Ahogy föltéptem a papírt, a fekete napló hullott ki belőle a padlóra. Fölemeltem és kinyitottam. Jeges borzongás futott végig a hátamon, és elakadt a lélegzetem is, ahogy elolvastam a kezdő sorokat.

A pofon

Órák óta hallgatom egy rigó énekét. Arra emlékeztet, amikor még gondtalan voltam, és nagyanyám konyhájában térdeltem a hokedlin, az ablak előtt. A ládában muskátlik piroslottak. Délután volt. Most, ahogy itt ülök az albérleti lakásban és bámulom az ablakszelet eget, szeretnék újra visszatalálni abba a konyhába, a muskátlik mögé. Abba a délutánba.

Mama tésztát gyúrt. Ilyenkor mindig lepakolta a konyhaasztalt és ráfektette a gyúródeszkát. Lisztet hintett rá, majd házimunkától kikérgesedett kezével szétmázolta. Aztán kiöntött egy nagyobb kupacot, a közepére krátert fúrt és beleütött egy tojást, sót és még nem is tudom miket szórt rá, aztán nekiveselkedett, és elkezdte gyúrni. A krátert a tojással mindig ámulattal néztem. A gyúrás kevésbé volt érdekes: a mama nyögdécselve küzdött a masszával.

13