Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 5. szám - Svébis Bence: Állóvíz - Polyák Ferenc szobrai
Svébis Bence Állóvíz Tóth Krisztina: Akvárium Tóth Krisztina nem éppen az a regényíró alkat: aki költőként kezdi, az örökké lírikus marad. A verseskötettel utoljára öt éve jelentkező költőnő már jó ideje a próza felé vezeti tollát. Először nyolc évvel ezelőtt jelent meg novelláskötete, Vonalkód címmel, majd ezt követte a Hazaviszlek, jó? és a Pixel, mely már megelőlegezi a most megjelent első regény szerkezetét. A Pixel, bár tárcanovellák sorozata, egységes hálót, rendszert alkotnak a történetek, mivel mind szereplők, mind pedig események újra és újra megjelennek, felbukkannak az egyes írásokban. Ez a hol lazább, hol szorosabb, de mindenféleképpen valamiféle egységesség - vagyis, hogy bár lehet külön-külön kezelni a novellákat, mégis azok olvasása közben egyre erősebben kirajzolódik valami nagyobb egész - jelen könyvre is jellemző. Az Akváriumot ugyanis nem lehet a szó szoros értelmében regényként kezelni. A Pixel laza szövedéke a kis történetekből kirajzolódó nagyobb eseménysorozatok, az akció/ reakció kettősségére épülve vált egyszerű novelláskötetből összefüggő művé. Az Akvárium azonban ebből a szempontból visszalépés. Egy nagyobb műfaji keretben dolgozik, kisprózái szabályrendszerrel. Ugyanakkor ez korántsem új jelenség: a legtöbb lírikus prózaíró hasonlóképpen jár el. A rövidebb történetekből összeálló, anekdotikus szerkesztésmód például Darvasi Lászlónál is megfigyelhető, aki hiába ír öt-hétszáz oldalas nagyregényeket, valójában laza szerkezetben követik egymást hol a helyszínek, hol pedig a szereplők által összetartott történetek. Tóth Krisztina első regényében sincs ez másként. Adott egy bérház, egy zárt tér, amelyet tulajdonképpen regénytérként is értelmezhetünk. Olyan ez, mint a halakat körülvevő üvegbura. Tóth Krisztina meg is magyarázza, sőt túl is magyarázza, miért ezt a címet adta könyvének. Rögtön a mű elején, már-már szájbarágósán tárja elénk a megfejtést: „Az óriási akvárium ködösen gomolygó víz alatti városra hasonlított, fól-le úsztak az algás üveg mögött a guppik. Az algaevő csigák az üvegre tapadtak, és közelről úgy néztek ki, mint a szörnyek. A vizet soha senki nem cserélte, a halak között sajátos egyensúly állt be, mint valami élővízben" - írja Klárimama elhanyagolt, mégis szeretett akváriumáról. Mindenki determinálva van, s akár a pantomimes, aki eljátssza, hogy előtte fal áll, s nem tud továbbmenni, mindenki be van zárva saját szerencsétlenségébe. Hiába a lakóközösség, itt mindenki egyedül van. A fizikai és szellemi nyomor, az emberi feleslegesség keserű levegője járja be a történeteket. Ahogy Klárimama mondja a kötet végén a kis Vicának: „Neked is minek kellett megszületni". Úgy tengődik itt mindenki groteszk valójában, hogy gyakran már csak mosolyogni tudunk a tehetetlenségen. Ebből a fénytörésből nézve Tóth Krisztina könyve rokon drMáriás majdnem tíz évvel ezelőtti novelláskötetével. A Lomtalanítás szintén egy lakóházat, egy bontásra váró lakóházat ír le, melyben bizarr, vigasztalan figurák élik végnapjaikat. Az elhasználtság, a kilátástalanság dominál itt is, ahol Máriás nem vízzel telt akváriumhoz, hanem magához az omladozó bérházhoz hasonlítja szerencsétlen szereplőit. A legnagyobb különbség azonban mégis abban áll, hogy Máriás novellafüzért írt, melyben az épület egy-egy lakójáról mesél különálló, de mégis egységes történetekben. Tóth Krisztina ezt, illetve valami hasonló szerkezetet próbált regényesíteni, és akart valami nagyobb egészet létrehozni, mely mégis elemeire hullik. 127
