Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 5. szám - Simon Ferenc: A létező semmi poétikája

konkrétsága miatt talált verseknek hatnak, a tényközlő mondatok kegyetlenül kopognak, leírásuk prózaisága fotorealista, csak a tördelés miatt versszerűek. (Pedig csak hétvégeken, Utolsó kenet) Máskor a valóságelemek, az emlékek, a fényképek és a hétköznapi történések elrendezésének retorikája áll a középpontban. Olykor a poétikai eszközök - néhány megfontolt köznyelvi és költői metafora, metonímia - ritka és mértéktartó, éppen ezért hangsúlyos használata jellemzi, ami kimozdítja, és a létidő kontextusába helyezi a tényközlést, ami így létközléssé, a fénykép leírása pedig létképpé emelkedik: „madarak csőrében fehér fűszálak: I épül a múlt fészke / selymes, halott ragyogásban. (...) II kánikula, naptej, / vállamon törölköző. /sziluettemet a betonon / körülrajzolja a ragyogás. / rákattintom a fényképezőgépet: I árnyékom memóriakártyára mentve // - valameddig visz- szanézhetően." (Az időben rend van) Ez a kötet ars poétikájaként is olvasható, a vers a létidő nyelvi fényképe lesz: a múlt elillanó pillanata a jelenben, az elmúlás rögzítése, egy darabka halál.

A kötetben legtöbbször előforduló szó a halál fogalomköréhez kapcsolódik: enyészet, árnyék, vég, odaátra, hátra, elmúlás, csönd, semmi. Különleges jelentésre tesz szert ezek közül a semmi, ami látszólag csak mellékesen, beszélt nyelvi fordulatként, hangsúlytalan helyzetben áll: „semmi sem történt, csak meg/ érintett pár apró, zavaró körülmény" (Másként mesélnéd); „mit mondhat élő a halónak? / s főleg mit mondhatok // anyámnak én, amikor soha / nem mondtam neki semmi / fontosat" (Nem hívtam); „hazaérve aztán rendezgetni kezdtem lim-lom / örökségem, egyrészt mutatnám a gyerekeknek / (érdekli őket?), másrészt zavar, amikor rám / nyitnak, mik ezek az érzelgős semmiségek?" (Egy érzés leltározhatatlansága); „szívem, mondom halkan, / baj van. semmi vész, nyugtat félálomban / feleségem, pszichés az egész. (...) meg-megpihen / a szorongás, hogy aztán újult erővel verje / mellkasom, semmi gond, nyugtat az ismerős / orvos:" (Ritmuszavar) (Kiemelések tőlem. S. F.) „Csak a szorongás Semmijének világos éjszakájában keletkezik a létező mint olyan eredendő nyitottsága: hogy az létező - és nem Semmi. (...) Jelenvaló-lét annyit tesz: beletartottság a Semmibe." (V. ö. Heidegger: Mi a metafizika? Osiris, 2003. 112-117. passim). Látható: a semmi jelentősége és tartalma Heidegger felől olvasva válik igazán nyilvánvalóvá. A „semmi sem történt" tehát éppen az ellenkezőjét jelenti: ebben a pillanatban valójában maga a Semmi volt jelen. Az élő a halónak csak a Semmit mondhatná, mert ez a legnagyobb ok a félelemre, de nem akarja bántani, ezért nem mond semmit, hallgat. De a hallgatásban a csönd éppen a lét Semmijét, tehát önmagát mondja ki: „sűrűbb a csend, mint amiből csak I a szó hiányzik: félbehagyott ima, / kiköpött káromkodás." (Ok és okozat). „Az érzelgős semmiségek" egyáltalán „nem semmik", nagyon is valamik, mert maga a Semmi, az éppen elmúló létezőhöz kapcsolódó érzelmi viszony tárgyai, tehát metonimikusan közvetlenül a halál kézbentartása. A semmi a legnagyobb vész, a semmit sem sejtés pedig a lét-, és így a halálfelejtés védekező mechanizmusa, a bele/ele/fkezés a gondtalan tevés-vevésbe, amely elrejti a Semmi igazságát.

A másik, jelentőségében ehhez mérhető motívum a kötetben az átsuhanás, az átsiklás, az eltűnés, amely gyakran összekapcsolódik a semmi, az elmúlás, az átváltozás képeivel: „átmeneti szép vak / ólat (...) át // meneti kabátot hord az ősz" (Legszebb álarcai); „lassú vagy gyors / az enyészet, suhan / és robajlik, robajlik a tánc" (Az ittlét öröme); „s már át is suhantam / a hídon, semmi sem történt, csak meg / érintett pár apró, zavaró körülmény." (Másként mesélnéd). A múltban az aljnövényzet szúróssága volt az „apró, zavaró körülmény" a szeretkezés folyamatában, ma a létidő és a semmi egymáson történő átsuhanása, a halál érintése az. „amíg el nem tűnnek régi tavaszokban, / míg el nem tűnünk az égi locspocsbán" (Míg el nem tűnünk); „a délután fölött ragadozó / madár (árnyéka átsuhan / a kerten), nem néz föl I - úgyis tudja" (Kertben); „a fájdalom II taszít-e odaátra, vagy inkább az elhitt I bizonyosság, ami vonz?" (Jó lenne már); (Kiemelések tőlem. S. F.) Az áfsuha- nás, az elmenet, az eltűnés tehát nem más, mint a transzcendencia, a felülemelkedés, az flf-lét a semmibe: „köznapi ügyeken túl, halálon innen" (Ülök ágyadnál). (Kiemelések tőlem. S. F.) Vagyis az életen túl, és az elmúláson innen, mert a halál a metafizika vége, és egyben kezdete is: „a holttest sosem az, akit szerettünk, / akihez viszonyultunk, hisz addig vagyunk, H amíg a tudat, (a többi: anyag, elem, csont, hús). / aztán csak emléknyom ismerősökben" (Nem maradt idő). Amikor az ember át-ér a semmibe akkor űf-éli a semmit, és ezért ekkor van igazán jelen a létében, mert ekkor nem felejti el a lét semmijét, a semmi létét, élete ekkor válik igazán ön-azonos ittlétté. Mivel a költészet a lét nyelve, ezért a művészet az, ami megnyitja a létet, amikor túlmegy a fizikain, mert az igazi metafizika: a létben megtapasztalni a semmit, a fú/-létet. Jenei Gyula kötete a kortárs magyar líra kiemelkedő teljesítménye, mert meggyőzően bizonyítja, hogy a költészet létmegértés, hogy a vers a létidő nyelvi elfedettségének felfedése, tehát az igazság teremtő megőrzése a Semmiben.

(Fiatal írók Szövetsége, Bp., 2011)

123