Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 5. szám - Papp Máté: Porjáték

Szilágyi Domokos nem kímélte magát sem az életben, sem a költészetben; következetesen vállalta létének felismert metafizikai paradoxonjait, társadalmi szerepzavarának feloldhatatlan ellentmondásait, költői küldetésének fokozatos ellehetetlenülését, ugyanakkor nem szabadulhatott lelkiismeretének kísértő démonai elől sem. „Körülvettenek engem az élet ördögei, árnyai, / hús-vér árnyak, közöttük csak pokolra szállani / lehet. Megszokható. Hisz évezredre megunt / következetességgel ott az igazi circumdederunt" - írja Circumdederunt című versében, melynek hús-vér árnyai külső, kényszerítő erőkre is utalhatnak, hogyha a nyilvánosságra hozott ügynökjelentésekre gondolunk (Szilágyi Kálmán és Nagy Mária közleménye - Helikon 2006. szeptember 25.), miszerint a költő Balogh Ferenc álnéven részt vett a román titkosszolgálat, a Securitate megfigyelési munkájában. Ezzel együtt Nagy Máriának is igaza lehet, aki a következőket mondta, amikor Szakolczay Lajos a már citált beszélgetésben a nagyon szigorú romániai valóságról és politikáról kérdezte. „Ha a verseire gondolsz, őt nem csak a romániai társadalom és valóság nyomasztotta. Bárhova kerültünk volna el a világba, lehet, hogy jobb lett volna, jobban élt volna, lettek volna jobb pillanatai, de az emberi lét tragikumától, az egzisztenciális tragikumtól sehol sem szabadulhatott volna meg." Beke György Szilágyi Domokos-epizódok című emlékfüzérében (Forrás, 1988/6.) is inkább a kényszerű önsorsrontás képzetei tűnnek fel. „Mert gyilkos a költő is, testvérgyilkos: leleplez, föltár, kikiált, s ezzel bizony öl is. (Magamagát is.)" Amikor Pintér Lajos az Öregek könyvét elemzi az 1978-as februári Forrásban, vagy amikor Simó Márton Szilágyi Domokos és az öregek címmel értekezik (1994/8.), újra előtérbe kerül a költő idő előtti elmúlásvágya. Az Öregek könyve halálfelfogása egyébként merőben eltér az előző kötetekétől: a korábbi lázadás („Bepörölni a létet az elmúlásért...") fáradt belenyugvássá válik, az olthatatlan láz kilobbanni látszik. A szerző holtra vált hangja már csak visszhangként idézheti vissza a kezdeti életszeretet himnuszos megéneklését, inkább a Búcsú a trópusoktól Napfordulóiénak utolsó üvöltését artikulálja. „Én csak egy utolsót üvöltök, / követelem a fáradtság jogát! / Követelem, mert végre / pihenni akarok! / Az aggság jogát követelem, / a feledését..." A Plugor Sándor rajzai által ihletett és illusztrált kötet témája mégsem a halálba hajló aggság, „hanem valami ennél általánosabb, életkortól és életrajztól függetleníthető: a leélt élet, az időküszöb, melyet átlépve, öröm és alkotás, önzés és adakozás, cselekvés és szenvedés lehetőségei lezárultak; amelyen túl - mindegy, hogy milyen idő távolából - már csak az elmúlás int hívón az ember felé..." - ahogy Láng Gusztáv írja.

III. Vád és vezeklés

Szilágyi Domokos köztudottan magába forduló, szótlan ember volt, mégis ízig-vérig társasági lényként képzelhetjük el, aki feszült figyelemmel kísér mindent, ami körülötte történik. A vele készült beszélgetésben is ez a kettősség mutatkozik meg. Az 1972-es februári Forrásban újraközölt Pomogáts Béla-interjú (Költészet, zene, hagyomány) ugyancsak emellett tanúskodik: a költő az átfűtött vallomásosság és a hűvös tárgyilagosság közt ingadozik. Nem hiába beszél Bartók Béla zenei nyelvének fegyelmezett szenvedélyéről, szerzői indulatosságáról a szigorúan zárt formák keretében, hiszen saját maga is hasonló alkati-alkotói vérmérséklettel rendelkezett. Ahogy azt a Bartók Amerikában című verse is példázza, az életének második felében Amerikában élő zeneszerző alakja esszenciálisán sűríti magába az ő ellentétektől feszülő, mégis egységre törekvő poét(ik)ai problematikáját. Az ún. bartóki szintézis versbe vetítése így nemcsak a zenei ihletésű, többszólamú szerkesztésmódban hasonlít a megidézett élet-műhöz, hanem önnön létértelmezésének hiteles összefoglalásában is. Az említett, Bartók zenéjéhez hű, nagy ívű költői kompozíció óhatatlanul túlnő a szerzői intención, hisz a művészi szintézis mindig magasabb esztétikai minőséget hoz létre, ezzel együtt pedig - Pintér Lajos kifejezését kölcsönözve - mindig új po-etikát követel alkotójától. „Aki alkot,

114