Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 5. szám - Sigmond István: A dallam

esetben köztörvényes börtöntöltelékként élni az életüket? Tévedtem volna, te vagy az egyetlen ember, akinek Isten nem adott lelket? S mi lett volna a csokorba kötött szivárvánnyal, s azzal a Miatyánkkal, amely összekötötte a szárait, s benne én magam középen? Kitépted volna magadból, s azokat is a vécébe dobtad volna, csak Isten ezt már nem engedte meg neked? S azzal a fényes csillaggal mit csináltál, amelyik szintén én voltam? Agyonverted benne a fényt? Agyon lehet verni egy fénynyalábot, amelyet Isten adott neked? Téged ki teremtett vajon, mert Isten nem teremthetett ilyen lényeket, akik emberi formát viselnek ugyan, de átokból vannak. Te és a hozzád hasonlók annyit sem érnek, mint egy megrothadt trágyadomb. Gennyes seb vagy, nem egyéb, annyit sem érsz, mint egy temetőbogár, akinek a holtak testükben maradt utolsó ürüléke a kedvenc eledele, veled szerencséjük lesz, mert ha elhalálozol, van mit zabálniuk eleget, hiszen te csak ürülékből állsz, egy nagy darab, 70 kilós ennivaló. Mihez tudnálak még hasonlítani, mondja már meg valaki! Azt biztosan tudom, hogyha megidéznek tanúnak a tárgyalásodra, mindezeket elmondom a bíróságon, ügyészed leszek, aki a lehető legmagasabb büntetés kirovását fogom kérni számodra. Tulajdonképpen nem börtönt érdemelsz, a halál sem volna büntetés neked, elviselhetetlen kínokat kellene adjon neked az Isten, legyenek éjszakánként is olyan enyhíthetetlen fájdalmaid, hogy zokogva ébredj fel éjszakánként többször is. Nem tudhatom, hogy Isten mit szól mindezekhez, de én most megátkozlak, megátkozlak többször is!

Az én gyermekeimről beszéltem, Uram, akiket, nem tudom, miért, de tulajdonképpen elvettél tőlem, pedig egész életemben hozzád imádkoztam, dicsőítettelek minduntalan, nem volt olyan karácsony vagy húsvét, hogy ne vettem volna úrvacsorát, az Utolsó Vacsora szertartására akartam emlékezni minden alkalommal, engem a hit útjából nem lehet eltántorítani semmivel, még azzal sem, ha ilyen mérhetetlen fájdalmat okoztál nekem.

Emlékszel, Uram, emlékezned kell, hiszen Te mindenhol ott vagy, mindent tudsz és tudomásul veszel, sőt, Te magad osztod ki a szerepeket, Te döntőd el, hogy kinek, mikor, mit kell tennie, Uram, emlékezz vissza arra az ajándékra, amit kaptam egyszer Tőled, amikor meglátogattam a legjobb barátomat, és ott voltam, láttam, hallottam, amikor az ötéves gyermeke átölelte az apja nyakát, és azt mondta neki, hogy „Imádlak, Apuci!". Elsírtam magam, Uram, annyira meghatott annak a gyermeknek a szeretete, az irigységtől sem tudtam órákig magamhoz térni, mondd, Uram, nekem ki fogja mondani ezt a szöveget, hol lesznek, a remélem legalább életben maradó, majdan csatornalakó vagy koldusként élő gyermekeim? Ki fogja átkarolni a nyakamat, Uram?

Legalább abban segíts, hogy azt a csokorra kötött szivárványt, amely ennek a bűnös asszonynak a leikébe suhant, bogozd ki belőle a csokrot, s terítsd ki megint az égre, ahogy eredetileg odafestetted piros-fehér-zöldben. S azt a Miatyánkot, amely átkarolta, s amelynek a közepén én kaptam helyet, vedd vissza végleg, mert az „imádlak, Apuci!" nélkül nem ér a földi élet semmit sem nekem. S töröld ki annak a csillagnak a fényét, amellyel a lehető legközelebbi távolságról akartál isteni fényedből adományozni egy-egy aprócska fénynyalábot a földlakók mindegyikének, és ha magadhoz veszel, ne adj nekem többet emberi testet, Veled akarok maradni mindörökre.

13