Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 4. szám - Rigó Róbert: Kecskemét szovjet megszállása - Damó István grafikái

bejáratot. Azt sejtettük, hogy a szovjet katonák az üres lakásokat meglátogatják. [...] Október 31-én délelőtt érezhető volt az ismétlődő légi harcokból, hogy a harcok közel vannak. [...] Nem sok idő múlva mindnyájan levonultunk a tanyai pincébe, mert most már nemcsak felettünk, de körülöttünk is robbantak aknák, süvöltöttek a golyók. [...] Éjfél felé megjelent két szovjet katona. Mesterné románul megértette velük, hogy itt jórészt gyerekek vannak. Csak egy idősebb asszonyt hurcoltak el. Reggel már egy csoport katona jelent meg és csupán annyi történt, hogy enni kértek, s azonnal men tek Lajosm izse felé. "19

Az átmeneti időszak (1944 utolsó hónapjai)

Várady József bő másfél hónapig volt Kecskemét polgármestere, 1944. november 1-jétől december 17-éig. Korábban a Beretvás Szálló egyik pincére volt, iskolázatlan, és tapasztalatlan a politikában, gyakorlatilag a véletlen folytán lett polgármester.20 Igen zavaros és népszerűtlen intézkedései voltak, ezért néhány hét után lemondatták.21 Várady Kecskemét közállapotára vonatkozóan december 9-én jelentést írt a szovjet katonai parancsnokságra. Ebben kifejtette, hogy a kiürített városban mintegy ezer fő rejtőzött el. A lakosság nagyobbik része a város körüli szőlőkbe, tanyákra menekült, a szovjetek bevonulása után őket kellett visszatelepíteni. Várady szerint „az evacuálás elképesztően súlyos következményeket vont maga után".22 A városi kórházat is leszerelték, és Németországba akarták szállítani, végül a kórház parancsnoka nem teljesítette az utasítást, helyette 1944 decemberében Budapestre vitette a kórházat, és az ostrom alatt kétezer beteget láttak el.23 A város elektromos berendezéseit leszerelték és elvitték, a teljes tűzoltó felszerelést is az Alsó-Ausztriában fekvő Krumauba irányították, a személyzettel együtt, és csak 1945 augusztusában tértek vissza.24 Tehát nemcsak az emberek hagyták el a várost, hanem a város alapvető infrastruktúrája is hiányzott ebben az időszakban.25

19 Kovács B.: A kecskeméti, i. m. 24-25.

20 Kovács Bálint visszaemlékezésében azt írja, hogy Várady a város legjelentősebb szállodájában, a Beretvásban volt pincér, és a szovjet tisztek akkor szemelték ki polgármesternek, amikor a bevonulás után megvendégelte őket a szálló étkészletével. Helyettese dr. Molnár Erik lett, mert ő tudott oroszul. Kovács B.: A kecskeméti, i. m. 31.

21 Várady meggondolatlanságát támasztja alá, hogy a hét év feletti gyermekek számára is kötelezővé tette a közmunkát, a kenyérsütést és a fűtést is mereven és kivitelezhetetlen módon szabályozta. Iványosi-Szabó T. (szerk): Dokumentumok, i. m. 50-51. Kovács Bálint egy másik esetet említ ennek illusztrálására. „Hogy milyen ember volt, [Várady - R. R.] az kiderült nem sok nap múlva, amikor a szegényháziak felkeresték, mert fogytán volt az élelmük. Erre ő Merétey Sándort hívatta azzal, hogy adjon a szegényháziaknak injekciót. Természetesen Merétey Sándor ez ellen élesen tiltakozott, és azt ajánlotta, hogy a lelkészek segítségét vegyék igénybe. így is történt, mi, lelkészek adtunk ajánlólevelet és a szegényház kocsijával keresték meg a tanyán lakókat, akik szépen adakoztak." Kovács B.: A kecskeméti, i. m. 31. Várady 1945-ben elhunyt, Imre Gábor szerint súlyos cukorbeteg volt. Ugyanakkor más levéltári források alapján megállapíthatjuk, hogy 1945-ben letartóztatták, és a rendőrség börtönében hunyt el. Mindkettő igaz. Iványosi-Szabó Tibor elmondta, Tóth Lászlótól úgy értesült, hogy a rendőrfőkapitány nem engedte meg, hogy Várady a börtönben megkapja a gyógyszereit, ez okozta a halálát.

22 Iványosi-Szabó T. (szerk): Dokumentumok, i. m. 45^8.

23 Iványosi-Szabó T. (szerk): Dokumentumok, i. m. 14.

24 Rigó Róbert: A Kecskeméti Népbíróság néhány ügye. Forrás, 2010/2. 68.

25 1944. november végén az újjászervezett városi tűzoltóságnak nem volt autója, sőt lova sem, így a fecskendőt nem tudták használni, ezért vödörrel és homokkal oltották a tüzet. A víztartálykocsikat a tűzoltók húzták ebben az időben. Iványosi-Szabó T. (szerk): Dokumentumok, i. m. 14., 47.

98