Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 4. szám - Gyáni Gábor: „A városban ma mindenki arról beszél…”: Háborús hétköznapok egy napló tükrében
Eliade tehát egyszerre sok mindent mondott és az ellenkezőjét is. Meg is jegyezte ifjúkori naplójában: „Vannak pillanatok, amikor az ember úgy érzi, nem ő maga. Nem ismeri fel magát, mintha a másikban élne, kellemes félig-öntudatos állapotban, olyan emlékekben, amelyek nem is az ő emlékei, hallgatásra vágyik, magányra, anélkül hogy elmélyülne magában. ”75 A beatitudo ezen állapotát időnként felváltotta a furor állapota, természetrajzuk viszont mintha hasonlítana, ahogy Eliade fentebb leírta. Ez is a naivitás egyik formája. Viszont szinte értelmetlen az a naivitás, amellyel azt hangsúlyozzák, hogy Eliade a Vasgárdában vallásos és nem politikai mozgalmat látott.76 Kétségtelen, nem olyan politikai mozgalmat látott benne, mint a többi, hanem olyat, mely valamennyit félresöpri. Ennek „a naivitásnak" sok arca van. Olyan is, amely egyáltalán nem naiv. Még 1934 októberében ő maga, Mircea Eliade, szabatosan körülírta saját politikai magatartását, amikor a holnaputánra készülve azt fejtegette, hogy az igazi értelmiségiek „tettek alkotói", míg „a gyakorlati emberek" csak ismétlik mások tetteit, ezért „robotok". „Hiszen az autentikus »értelmiségi« túl lát a hétköznapiságon, megérti a földalatti erők játékát, amelyek előkészítik a »holnapután« történelmét, és tudja, miként kell beavatkoznia. Természetesen nem furkósbottal teszi ezt, nem politikai gyűlésen - mert a készülődő történelem láthatatlan, nem állíthatják meg anyagi erők: ezzel az értelmiségi csak földalatti erőket állíthat szembe, azaz víziókat, feszültségeket, lelki állapotokat."77 1936 végén már úgy marasztalta el a demokráciát, hogy az nem képes erős államot teremteni, és neki már mindegy, hogy Mussolini zsarnok-e avagy sem, „egyetlen dolog érdekel, az, hogy ez az ember 15 év alatt átalakította Olaszországot, harmadosztályú államból a világ egyik legerősebb államává tette. "78 Miután a Spanyolországban elesett két önkéntes légionárius, Mota és Marin hamvait hazahozták, róluk írta az első extatikus hangütésű légionárius cikkét. A továbbiakban is elhatárolta magát a fasizmustól, de már nem annyira, mint korábban, egyre inkább szövetségesnek tekintette azt. Hitler javára írta, hogy bár hívei számára „a zsidók »az emberiség ellenségei«, zsinagógákat nem gyújtottak fel és nem mészárolták le a 600 ezer németországi zsidót". Igaz, Hitler megtehette volna, de nem tette, nem toleranciából, nem ilyen keresztény erényekből fakadóan, hanem azért, mert „nem bátorította a luciferi hisztéria". Igaz, a nácik is öltek, de korántsem olyan sok embert, mint Sztálin.79 Ez Codreanu orientációjának a legitimálása. A Mota-Marin esküből azt olvasta ki, hogy Codreanu „forradalmának jelentése olyan mélyen misztikus, hogy sikere még egyszer a keresztény lélek győzelmét jelentené Európában, ott, ahol Krisztus nem nagyon győzött eddig, noha milliók hittek benne". A román sajátosság a következő: „Ha pedig a nácizmus a népre (neam) épít, a fasizmus az Államra, akkor a Légió mozgalmának joga van arra, hogy úgy lépjen fel, mint egyetlen keresztény misztika, amely alkalmas az emberi ügyek vezetésére." A Mota-Marin-eskü a bizonyítéka annak, hogy a légionárius mozgalom „mindenekelőtt keresztény forradalom, spirituális forradalom, aszkétikus és férfias, amilyet még eddig nem ismert Európa’’.80 Románia megmutatja a Nyugatnak, hogy van olyan nép, amely képes arra, hogy „hogy történelem fölötti értékekkel csináljon történelmet".81 Ez a lehetőség, kiderül a sorok között, a kommunizmusnak köszönhető, mert Oroszország szovjetizálása után Románia lehet a nagy ortodox állam. Eliade átértékelte saját múltját is, 1927-es fellépését. Ez már - 1937-ből visszatekintve - nem egyszerűen a nemzedéki 75 Eliade: Notife. B. A. R. Ms. r. 5962. 130. 76 Gligor: Mircea Eliade, 196. 77 Mircea Eliade: Pomáine. Criterion, 1934. okt. 15.1. sz. 78 Mircea Eliade: Democratia §i problsma Romániei. Vremea, 1936. dec. 18. 468. sz. 79 Eliade: Textele „legionare", 41-42. 80 Eliade: Textele „legionare", 45-46. 81 Eliade: Textele „legionare", 48. 74
